Grinches sziget

Most már biztos, hogy én nem tartom azok közé akik felnőttként is szeretik a karácsonyt. Mi több, ha jól belegondolok, én egyáltalán nem szeretem az ünnepeket. Egyiket sem, slusz. Én hétköznapi ember vagyok, a hétköznapokat szeretem, illetve nagyon szeretek egy kis ünnepet lopni a hétköznapjaimba. Mert az valami plussz, nem elvárás, nem kényszer.
Na szóval mint látható alapból sem vagyok egy ünneplős cukorfalat. De ez az idei Karácsony túltesz minden eddig megélten. Először is jött ugye a hó, ami mégiscsak.... aztán mire eljött a Karácsony elolvadt a hó, verőfényes napsütés és húsz fok lett. És bár először már csak olyan decemberi megszokásként húztunk nagykabátot, később kénytelenek voltunk még lázasan is felülbírálni e tettet.
Ma anyukámnál ebédeltünk. Pont, mint a sokat emlegetett sáskák, miszerint "jönnek, esznek, elmennek", bár mi az evést nem vittük túlzásba, csak dőltünk jobbra-balra. Anyukám meg összecsomagolta a kaját, hogy holnap ne haljunk éhen, mert nem hiszem, hogy tudnék annyit fent lenni, hogy főzzek. Igaz nincs is nagyon igény a kajára. Az anyósom és sógoromék féle találkozót lemondtuk, és csak fekszünk, négyen a kihúzott ágyon, ki alszik, ki mesét néz. Az ötödik (elem) meg hol a fotelben kuksol, hol a szobájában alszik.
Szó szerint mindannyian betegek vagyunk, és nagyon pocsékul érezzük magunkat. Mindenki köhög, de úgy, hogy az fáj neki, fáj a fejünk, és a fiúk lázasak is (én sosem vagyok).
Az előrejelzés szerint holnap fel sem kelünk.