Van ez a Karácsony

Nem igazán az én műfajom, de van. Néha nagyon sajnálom/szégyellem, hogy szegény gyerekeimnek nem tudok igazi ünnepi hangulatot teremteni, illetve, dehogynem. Vannak közös kajálások, gitározás, filmnézés... csak az az áhitatos meghittség, gyertyagyújtós, kiöltözős koccintásos ... na az nincs. Nekem nem hiányzik, nyilván pont ezért nincs, de ki tudja később nem válik-e kárukra, hogy az anyjuk nem tanította meg őket ünnepelni. Mondjuk ez most már mindegy is.
Szerintem ott veszítettem el a fonalat mikor Istenlába el kezdett folyamatos munkarendben dolgozni, és se az ünnep előtt, se az ünnep alatt nincs hosszabb időt itthon folyamatosan. Viszonylag nehéz meghitten karácsonyozni december 25-én, úgy hogy az utána következő két nap Ő dolgozni megy,m aztán egyet itthon van, aztán dolgozni megy(ünk)..... Próbáljon csak valaki belesűríteni egy estébe és egy napba testvéreket, nagyszülőket két oldalról .... Rögtön nem olyan áhitatos az egész. Szóval nem szeretem na, idén meg különösen nem. Rettegtem tőle, és most hogy épp benne vagyok is eléggé utálom. Hiányzik anyukám, ami nem lenne akkora baj, mint az a teher, hogy soha többet nem látom. Nehezen bírkózom ezzel, pedig sosem tapadtam piócaként anyámra. Csak úgy ott voltunk..., ha kellett, meg néha akkor is amikor nem... De ez a soha többet... ez felfoghatatlan.

Ez is volt

Túlélem, ha beledöglök is

Mikor kicsit jobb lenne már mindig jön valami. Például addig nyúz apám, hogy pakoljam ki anyu szekrényét amíg neki nem állok. Aztán épphogy nekiállok és jön a hasmenés... ami már hetek óta nem kísértett, és mivel megint így jött rám azt gondolom, az anyu dolgoktól van. Aztán jön a sírás/nevetés, hogy valaki aki ennyire nem szeretett/tudott öltözködni mint az anyukám mi a jó francnak halmozott fel ennyi rémes göncöt. Vajon miért volt neki akkora pulóvere ami még rám is nagy, mikor soha meg sem közelítette e méretemet? Régen láttam már ennyi válltömést mint ma :) Sajnos a jó kis 70-es évek beli ruhákból már semmit nem találtam. És hiába túrtam bele minden táskába és zsebbe üzenet sem volt. 

Pedig annyira akartam anya, hogy legyen valami...

Kaszás Attila: A padlás - Örökre szépek

picsogó

Nem nagyon találom magam. Folyamatosan anyukám után sírok. Nem nagyon van napom bőgés nélkül. Ráadásul begyullatd a lábfejemben egy csont ami kiaszottul fáj, cipőt húzni csak fájdalomcsillapító hegyek beszedése után tudok. A héten a három munkanapot táppénzen töltöttem, hogy pihentessem a lábam, ami egyébként tele van ragasztva fájdalomcsillapító tapasszal. A tapasz mindenre jó, például olyan vagyok mint Jackson csak én a lábamon, de a fájdalmam nem csillapítja igazán. A fentiekből következik, hogy menni nem nagyon tudok, szóval itt rohadok (nem mintha nagy kedvem lenne bármi máshoz, és az időjárás sem csalogat a szabadba) . Hétfőn azért bedrogoztam magam és elmentünk a csajokkal meg Istenlábával Budapest Bár koncertre. A koncert jó volt, a lábam fájt, a zenészek virtuózok, a vendégek szuperek, és hát igen ott volt a Bandi is aki meg... Holnap egy kerti partira lennénk hivatalosa, ami - remélhetőleg, az időjárásra való tekintettel - elmarad. Nem nagyon szeretnék ugyanis cipőt húzni...

Miközben eszemben sincs cipőt húzni, lábra állni, és egyáltalán... aközben azért (éljen a következetesség) egyfolytában siratom az elmaradt szuper őszömet (ami nekünk a nyár ugyebár, mert mi inkább őszölni szeretünk), a családi balatonozást és az édeskettes gemencelődést. Az őszi Gemenc nagyon hiányzik nekem. Jó régóta nem hagytam már ki, és sosem unom meg. Jó lenne a lelkemnek most is..., de most már nem olyan jó az idő, hogy egész nap csatangolhassak kint, és a szabadságom is elfogyott az anyuzásba. A gyerekes Balaton még bepótolódik november vége felé, de az sem az igazi már. Novemberi hidegben se a teniszezés se a minigolf nem túl vonzó..., marad a beltéri kaland az viszont elég uncsi, de azért jobb a semminél. 

Állítólag idén is lesz Karácsony, ettől a hírtől eléggé be vagyok tojva, soha életemben nem voltam anyukám nélkül Karácsonykor. Soha. Pedig néha szerettem volna. De most meg nem.

Az állandó picsogás mellett/ellen beiratkoztam egy kezdő német nyelvtanfolyamra. A tököm se tudja valójában miért, ha csak nem azért mert ingyen van és munkaidőben :) mert rohadtul rühellem a német nyelvet agyam meg nincsen. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok német szavakat megtanulni. Azt most nem tudom konkrétan megmondani, hogy bármi mást megtanulni képes lennék-e, mert ilyen irányú kisérletek épp nem folynak, de lehet, hogy nekem teljesen elfogyott az agyam. Egyáltalán nem alkalmas se befogadásra se más egyébre, a meredt bambuláson kívül. Pedig lassan kénytelen leszek visszaintegrálódni ha nem is a munka, de legalább a munkahelyem világába, de az elmúlt egy hónapban összesen 8 napot töltöttem ott. Szóval valami kéne, vagy valaminek történni kéne, vagy inkább nem kell semmi és mindenki hagyjon békén....

Halványlila...

Az utolsó út együtt 2014.10.13-14

Az én anyukám a világ minden gondját magára vette. Ő volt a legönzetlenebb ember a világon akit valaha ismertem, és ezek nem csak frázisok. Soha életemben nem ismertem még egy ilyen embert aki minden helyzetben képes volt mindenkit maga elé helyezni, úgy hogy közben mindannyiunknak a maximumot adta, abból amit adhatott. Minden eltávozó családtagjáról napi szinten gondoskodott, hogy aztán képtelen legyen feldolgozni édasanyja elvesztését. Azt hiszem ebbe kicsit bele is betegedett, mert onnantól kissé keserű és szomorkás lett.   Imádott mesélni, minden este hét órakor felhívott és fél órán keresztül mesélt nekem olyan dolgokról amik egyáltalán nem érdekeltek, de most mindenem odaadnám ha felhívna  és mesélne. Az én anyukám imádott csavarogni, jönni-menni, boltos lányokkal beszélgetni, jó akció után kutatni, és be kell látni ezt mesteri szinten művelte . Az én anyukám gyakorlatilag többet tudott spórolni, mint amennyit megkeresett. Ismerte és szerette a környék összes boltos kislányát, patikusát, biztonsági őrét. Lehet, hogy ő volt az egyetlen a városban akinek a buszon az ellenőrök is a barátai voltak, az én anyukám a postás unokájának születését is örömmel osztotta meg velem.Rengeteget aggódott a baránőijért, sokat gondolt volt osztálytársakra, kollégákra, és a jó kis klinikás időkre.

Az én anyukám volt a legjobb nagymama, olyan nagymama volt amit sosem gondoltam volna a nagymamasága előtt , mert ugye az anyáknak mindig sok dolguk van, az anyák túlterheltek, de a nagymamák csodákat tesznek. Soha nem fogom elfelejteni azt  a fantasztikus belefelejtkezős boldogságot ahogy a gyerekeimmel játszott. Ahogy üveggolyóval gurigázott a földön ülve kinder figurákra, ahogy kártyázott, társasozott, vagy sakkozni tanult a gyerekektől.... Vityának ő volt a bölcsőde, aztán később ő csórta ki az oviból a hátam mögött még alvás előtt, hogy több időt lehessenek együtt. Ő vett neki új zenelejátszót az egész várost bejárva, mikor a tőlünk kapott kütyü  elveszett, hogy bajba ne kerüljön az unokája (ezt pár napja mesélte el a kisfiam.), ha unokáról volt szó akkor az anyukám, pont olyan csibész volt mint a gyerekek. Járta velük a Mandulást, Tettyét...., hozzánk költözött és unokázott mikor rámjött az utazgatás. Az én anyukám nem volt anyós, neki csak gyerekei voltak, és úgy  szeretett minket Bandit, Tündit, Csabit, engem, hogy abból ki nem derült volna ki az akit ő szült és ki az akit nem.

Az én anyukám végtelenül makacs volt. Hiába mondtuk neki, hogy túl  sovány és menjen orvoshoz, ezt már csak túl későn  tudtuk elérni nála. Az erőszakos rábeszélést azóta is bánom , mert azonnal szembesülnie kellett a letaglózó hírrel, hogy menthetetlen beteg. De ha mindezt akkor nem mondják meg neki, akkor nem tudtunk volna megbeszélni mindent, hogy mi hogy legyen, kinek kell szólni, hogy milyen zene szóljon a búcsúztatón. De előállt például azzal az ötlettel is, hogy italt szolgáljak fel a szertartás előtt, hogy jobb kedvetek legyen.

 Az elmúlt másfél hónap minden napját az anyukámmal töltöttem, hol vele nevettem, hol rajta, hol teljesen megdöbbentem, hol nagyon mérges voltam, hol vele sírtam, hol vigasztaltam. Esténként búcsúzóul megpusziltam a homlokát és ő megsimogatta a fejem...Aztán eljött a nap mikor én simogattam a fejét és fogtam a kezét... fogtam a kezét és az anyukám egyszercsak már egész máshol volt...

Szeretlek anya, és most fájdalmasan hiányzol, de igérem hogy talpra állok, és tudom, hogy mindig itt leszel velem.

Ági (búcsúbeszéd)

Anya

Szeptember 23-án délután három órakor anyukám elaludt. Fogtam a kezét, simogattam...

Egyszer majd írok erről bővebben is, csak ahhoz előbb meg kell tanulnom élni.

08.31.

Ma van Istenlába születésnapja :) Elég pocsék lehetett neki gyerekkorába a tanévkezdéssel ünnepelni a születésnapját. Éééés most se sokkal jobb neki, mert rögtön részt vehetett egy tanévnyitón, ami lássuk be azért nagy siker volt :) mivel Bebe szerepelt. Mindezek után pedig anyukáméknál tortáztunk egyet. Holnap suli :(

és a video

Ezek is voltak

Mamabaj

Van ugye a mamabaj amiről sejtettük, hogy van, meg azt is hogy súlyos, de a mama csak súlyos zsarolások árán volt hajlandó erről megbizonyosodni. Végül is igaza is volt ki a faszomnak kell ez a tudat, meg a fasza kis magyar egészségügy. Hogy milyen orvosok vannak? Ma pl. közölte a háziorvos anyukámmal, hogy hónapok óta nézegeti az ablakból, hogy milyen szarul néz ki anyám (az nem jutott eszébe, hogy évek óta nem látta rendelésen, anyám meg így néz ki, akkor esetleg rá kéne nézni, mert az hogy a TB kártyája nála van, nem csak a lóvét kell, hogy hozza neki, hanem kötelezettségekkel is jár). Na ez a hivatástudattal, és empátiával jó ellátott drágaság ma közölte anyukámmal aki annyira jól van, hogy már semmiféle kezelés nem javallt neki, hogy nem kéne ennyire cinikusnak lenni. Még az úrilányi neveltetésem sem tudott visszatartani attól, hogy közöljem vele, hogy szerintem anyám egészen pontosan úgy reagál a helyzetre, ahogy egész életében reagált mindenre, de ha épp a fején lenne kedve pörögni, akkor meg úgy reagálna, mert tulajdonképpen nincs olyan sok ideje már, hogy mások véleménye érdekelje.
Ugyanettől a kedves doktornőtől kaptunk ma szemészeti és kardiológiai beutalót is, nyilván, hogy nehogy így a végstádiumban rosszul lásson már, vagy rájöjjön a szívdobogás. Az, hogy mentális segítség kellene eszébe se jutott. Úgy kellett szólnom neki, hogy kéne némi szorongás gátló... Kaptunk is beutalót a pszichiátriára. Na, oda el is megyünk, mert megbeszéltük a mamával, hogy ott még úgyse voltunk, hátha lesznek szórakoztató bolondok. Aztán íratunk valami jó kis mosolybogyót, hazamegyünk mindannyian beveszünk egyet, aztán csapunk egy jó kis bulit. Csak előtte szerzünk még egy kis anyagot a bükki füvesembertől is. Na, ezentúl így élünk amíg tudunk, aztán mikor már így nem megy akkor meg majd úgy ahogy akkor tudunk, de szépen fogjuk csinálni, együtt. (Én mondjuk már most xanaxal nyomom, mert másképp nem bírom, viszont most már némi sírást is megengedek magamnak, de igyekszem kímélni a gyerekeket). Csak az a baj, hogy nagyon sokszor arra gondolok, hogy még én is gyerek vagyok, és egy gyereknek kell anyuka, aki dicsér, meg támogat, meg segít, meg akinek te vagy a legüberfaszakirálylányabb a világon. Mi a faszt fogok kezdeni az anyukám nélkül? Én nem akarok felnőni, nem akarok temetni. Jól van hajlandó vagyok minden ilyen rémségről beszélgetni vele, meg vitatkozni temetési zenéken, hajlandó vagyok végighallgatni, hogy ez a tiéd lesz kislányom...., pedig ettől is a hideg ráz, de én nem tudom eltemetni az anyámat. Nem akarom!

Mamaszáj

Sokat vagyok anyukámmal mostanában. Az ok nem túl rózsás és a hangulat is sokszor siralmas, de azért igyekszünk humort vinni a nyomorba.

- Anya, mikor hatvan kiló voltál miért álltál neki almaecetet inni, hogy fogyjál?
- Mert ötven kiló akartam lenni, nem tudom miért, de gondoltam az ötven olyan jó. Tulajdonképpen most sem akarok mást, csak most negyven vagyok.

Boldogságos

Időben hazaértem ma, hátamon a napi bevásárlással. 2/3 gyerekrészt itthon találva némi segítséget kértem tőlük a krumplipucolás és vagdosás területén és összedobtuk a holnapi ebédet, majd Vityával lepunnyadtunk a kanapéra és beszélgettünk. Nagyon érdekes/izgalmas/ijesztő hogy mennyire felnőtt és mennyit változott ezalatt a rövid idő alatt. Mesélte, hogy az apja elvitte ma kötözésre (munkaidőben) mert esett az eső, és ő egy körömágy gyulladás okozta beavatkozás miatt épp nem tud cipőt húzni. Teljesen kiakadt azon hogy az apja mennyire stresszes életet él, és hogy nem is érti, hogy lehet ezt bírni. Meglepte, hogy mennyire nem hoz ebből haza aztán semmit, és képes épeszű maradni és kényünkre kedvünkre tenni, ha mi még kitalálunk nekik valamit a délutánra. Istenlába szerinte egyébiránt nem volt semmi kirívó, csak folyamatos egyeztetés/szervezés... A gyerek viszont kiakadt ezen is, meg hogy mennyire kevés időnk jut nekünk magunkra/egymásra, hogy hétvégén is csak főzünk, mosunk, takarítunk... Hogy lószar az az évi két alkalom mikor három napra megszökünk... És azt firtatta, vajon minek örülne az apja, hová menne... Mondtam neki, hogy az apja annak örül a legjobban, ha mindenki békén hagyja, az utazgatások is az én kedvemre vannak, mert ha a Lábon múlna inkább venne vmi II. vh-s akármit... Ezen jót értetlenkedtünk, mert Vityát is inkább az élményvásár vonzza, hogy történjenek dolgok... Egyre forszírozta, hogy menjünk el az apjával valahová, mert ő annyira szeretne nekünk adni valamit, és rossz érzés neki, hogy mindenre azt mondom, hogy nem-nem és spóroljon... És találjunk már ki valamit aminek az apja is örülne. Mondtam neki, hogy nem utazgatunk csak úgy, leginkább valami alkalomhoz igazítjuk... Erre megkérdezte mikor lesz a következő ünnep. Én meg mondtam neki, hogy aug. végén lesz az apja szülinapja, de előtte még lesz majd a házassági évforduló. Az mikor lesz kérdezte, majd rájöttünk, hogy most vasárnap, én valamiért megint ufóhatás alatt leledzem és azt gondoltam július 27-e még a távoli jövőben lesz :) Ha ma nem időben jövök, és nem punnyadunk dödögünk a kanapén akkor természetesen elfelejtettük volna az egészet ahogy van. Vitya viszont teljesen begőzölt ettől, és hogy milyen jó, és találjunk már gyorsan ki valamit. Így találtunk rá a neten a keceli haditechnikai parkra és kaptunk mellé két éjszakát Kalocsán. Szóval a hétvégére kiruccanást finanszíroz nekünk a kisfiunk, ami egyrészt fantasztikus, mármint, hogy ilyen gyerekünk van. Másrészt meg elég fura és kicsit kellemetlen, hogy a gyerekünk a mecénásunk. Van vicces része is, mert nem csak szállást kapunk ám, hanem benzin és költő pénzt is, valamint az is közölve lett velünk, hogy ők már elég nagyok és ellesznek hárman. Na ez már nem a vicces hanem a félelmetes részhez tartozik.

Most igazán fülig ér a szám, és közben tök hülyén is érzem magam, szóval skizó is lettem. Istenlábának meg mondtam, hogy most aztán örüljön látványosan, merthogy az nem igazán megy neki kifelé. Egyébként tényleg örül a Kecelnek, de szerintem a leginkább azon mulat, hogy mindez milyen fantasztikusan izgalmas lesz nekem, aki ki nem állhatom az ilyesmit.

Hát így vagyunk.

Nem tékozló fiú, viszont hazatért

Nagyon jó érzés, hogy végre minden gyerekem a fészekben van :)
Vasárnap délben összeszedtük a gyerekeket (Vitya a barátjával volt kint) a Népligetben és indultunk haza. Az út elég gyötrelmes volt, tekintve, hogy a kispirosban nincs klíma, viszont ha letekerjük az ablakot akkor meg lehet süketülni a menetzajtól (cserébe a széles pacsker jól néz ki). Szóval izzasztó utunk volt, viszont sokat röhögtünk közben :) Vezényszóra ablak letekerés gyors légcsere, felteker... hát így mulatunk mi. (Azért ennyire is csak mi vagyunk hülyék, hogy egy fullextrás öreg autóból átülünk egy "fapadosba", de hát mindent az életérzésért, no).
Aztán hazaértünk a kicsik örültek a nagynak, a nagy örült mindennek. Sok duma, sok kaja... minden ami kell.
Vitya mesélte, hogy reggel szabályosan megrémült mikor felébredt, mert nem tudta hol van :)
Délután elmentünk vele a dechatlonba sátrat venni az augusztusi fesztiválhoz. Az évek óta vágyott kecsua végre az övé lett. Állat jót mulattunk a boltba, körbe-körbe rollereztünk, majd kipróbáltuk a pingpong ütőket. Én kaptam egy frankó napszemcsit a kisfiamtól, úgyhogy mától 100% az UV védelmem és simán túrázhatok középhegységben :) Ja, egyszer veszek egy rollert, ez most már tuti, bár harmincezeré' rollert venni nagy galádságnak tűnik. Előbb egy felfújható kétszemélyes paplanos kemping matracra fogok beruházni. Eszméletlen micsoda kemping cuccok vannak manapság, asszem át kell értékelnem a kempingezni márpedig rohadt kényelmetlen rögeszmémet. Néha kicsit megriadok azért magamtól, hogy úgy lelkesedni, mint egy kisgyerek, és rollerezni akarok meg sátrazni, és hogy lehet, hogy ezekhez már túlkoros vagyok, de ezt bizton nem állíthatom, mert nem vagyok meggyőződve se pro se kontra.
Ja a sátrat azonnal szabadjára engedték a skacok a nagyszobába, és tényleg fogta magát és sátor lett belőle. Ezzel egy időben a szobánk jelentősen összement, mert el sem fért benne rendesen a sátor. A cövek leverését a laminált padlóba megvétóztam, hiába no, gonosz egy banya vagyok.

Turisták bárhol