rendhagyó hálaadás

Az olvasás alatt lévő könyvemben egy hálaadásnapi vacsoránál tartok. Egy baráti társaság ül körül egy asztalt valahol Rómától nem messze egy szülinap ürügyén, amit az amerikai vendégekre tekintettel hálaadás napi vacsorává avatnak. A vacsora végeztével mindenki feláll egymás után és elmondja miért ad hálát.
Talán ha  - mi, akik folyamatosan hajszolván valamit állandóan elégdetlenek vagyunk és szürke hétköznapok darálójában örlődve (hú, a mindenit :)) csak a gondokat és nehézségeket látjuk - megállnánk egy pillanatra megcsodálni mindazt ami a miénk elégedettebb és boldogabb emberek (nemzet) lehetnénk.
Én például rövid gondolkodás után felmérvén a fejembe lévő listát mivel vagyok elégedetlen és mi az ami elégedetté tesz elég pozitív mérleget mondhatok magaménak. Az életemben konkrétan két olyan dolog van ami frusztrál, ebből az egyik a fizetésem. Amit azonnal meg tudok közelíteni olyan oldalról, hogy pakolhatom is át a pozitív oldalra, hiszen van, mármint van munkám, van fizetésem, olyan amilyen, de van.
A másik elégedetlenségi faktorom túl személyes és mást is érintő ahhoz, hogy nyilvánossá váljék itt, még akkor is, ha ezt a "naplót" eredendően magamnak kezdtem el írni. Még az is lehet, sőt legyen!, hogy ez a dolog ma, holnap, jövőre... átkerül a másik listára.
Az elégedettségi listám olyan hosszú és az igazán aprócska dolgoktól a nagyokig annyi minden van rajta. Mégis ha egy dolgot mondhatnék csak akkor megint csak azt mondanám hálás vagyok Istenlábáért (a további  hálás vagyok dolgok nagy része úgyis tőle fakad (de azért nem mindegyik, mert ott van pl, a Móka és a kacagás)).