Ma 27 éve, 1988 június 30-án este hét körül a Zsolnay szobornál... hát így történt :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. június 30., kedd
Emlékezet
Hogy emlékezhetek a dátumra, helyre, és minden körülményre, mikor Istenlába először megcsókolt? Nem tudom. Bár jobban hangozna ha most azt mondanám, hogy nyilván már akkor tudtam, hogy ott és akkor valami nagyon fontos történt, és tudjátok mit..., tudtam.
2011. szeptember 29., csütörtök
nyál
Összeakadtunk. Ő délutános, én hazafelé indultam. Nem hagy az útszélén, elhoz. Nézem ahogy vezet. Nézem a kezét, az arcát, a szemét. Nem beszélünk, én azt gondolom kár elrontani a pillanatot a napi történések elemzésével, Ő nem tudom mit gondol..., aztán elneveti magát, hogy hogy lehet így nézni. Nem tudom hogy lehet, szeretem. 23 éve szeretem, akkor is szeretem mikor utálom :)
Hazaérünk. Még van tíz perce indulásig, hogy odaérjen ahová megy. Kap egy kávét. Mesél. Olyan dolgokat mesél amiket egyébként nem nagyon szokott. Nem szennyezi a magánéletünket a mindennapi mocsokkal. Most munkaidőben van, nem állt át az agya - se idő, se szükség nincs rá - arra, hogy itthon van. Döntési helyzetbe kényszerül, vagy elvállal valamit vagy nem. Nyilván mindkét döntésnek hozadéka lesz. Nem szólok csak hallgatom (ritka pillanatok ezek), aztán látom, hogy kérdően néz, de nem tudok mit mondani. Nem akarom befolyásolni, nem csak azért mert véletlenül épp egyetértek vele. Ő egy józan gondolkodású intelligens ember, észérveken alapuló döntésekre képes. Azt hiszem nem is a döntés az ami nehezére esik, inkább a helyzet mikor ezt majd indokolnia kell, úgy hogy közben ne legyen se bólogatójános, se rebellis lázadó.
Látom rajta mennyire zavarják a folyamatos - értelmetlen - változások. Átfut az agyamon mennyire kár, hogy csak ritkán nyílik meg ennyire. Átfut az agyamon mennyire jó, hogy csak ritkán nyílik meg ennyire. Az egyazon pillanatban érzett két teljesen ellentétes érzés meggyőz arról, hogy jobb ha tényleg nem osztogatok tanácsokat.
Ott ül a gond az arcán, engedjed had menjen, mondom neki. Megcsókol, és elmegy. Én meg itt maradok ezzel az édes keserű érzéssel, és a tudattal, hogy függő vagyok.
(mindegy nekem, csak a Tomi legyen az... jut eszembe a szerelmes kislány)
Hazaérünk. Még van tíz perce indulásig, hogy odaérjen ahová megy. Kap egy kávét. Mesél. Olyan dolgokat mesél amiket egyébként nem nagyon szokott. Nem szennyezi a magánéletünket a mindennapi mocsokkal. Most munkaidőben van, nem állt át az agya - se idő, se szükség nincs rá - arra, hogy itthon van. Döntési helyzetbe kényszerül, vagy elvállal valamit vagy nem. Nyilván mindkét döntésnek hozadéka lesz. Nem szólok csak hallgatom (ritka pillanatok ezek), aztán látom, hogy kérdően néz, de nem tudok mit mondani. Nem akarom befolyásolni, nem csak azért mert véletlenül épp egyetértek vele. Ő egy józan gondolkodású intelligens ember, észérveken alapuló döntésekre képes. Azt hiszem nem is a döntés az ami nehezére esik, inkább a helyzet mikor ezt majd indokolnia kell, úgy hogy közben ne legyen se bólogatójános, se rebellis lázadó.
Látom rajta mennyire zavarják a folyamatos - értelmetlen - változások. Átfut az agyamon mennyire kár, hogy csak ritkán nyílik meg ennyire. Átfut az agyamon mennyire jó, hogy csak ritkán nyílik meg ennyire. Az egyazon pillanatban érzett két teljesen ellentétes érzés meggyőz arról, hogy jobb ha tényleg nem osztogatok tanácsokat.
Ott ül a gond az arcán, engedjed had menjen, mondom neki. Megcsókol, és elmegy. Én meg itt maradok ezzel az édes keserű érzéssel, és a tudattal, hogy függő vagyok.
(mindegy nekem, csak a Tomi legyen az... jut eszembe a szerelmes kislány)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)