A reggeli zimankót ki nem hagytuk volna, nyilvánvaló, hogy vasárnap nem múlhat el anélkül, hogy Istenlába a vásárba menne. Én a karácsonyi kézműves vásárba szerettem volna menni, így aztán kísérgettük egymást, Bebe meg ki nem maradt volna. A vásárban semmi érdekeset nem találtunk, a kézművesen viszont Bebe teljesen beindult, így aztán egy újabb bábbal és fakockával gyarapította a készletét. Én is bírtam volna mindenféle készletemet gyarapítani, de már így is sokba vagyok magamnak, szóval példamutatóan önmegtartóztató voltam. Nem véletlen :) a vásárcsarnokból ugyanis az Árkádba mentünk fotóállványt nézni, és ha már jól megnéztem hát meg is vettem. Muszáj volt na, hiányát rengetegszer éreztem már, vágyam iránta egyáltalán nem volt alaptalan, és bár apukámnak van, mégsem rohangálhatok állandóan kunyerálni. Ráadásul sokszor sürgegyorsan kell, mert... na szóval az állvány az nagyon kellett, pont mint a Photoshop köny, meg a Miciség, meg a..... Viszont a kézműves vásáros teljes önmegtartóztatásommal kompenzáltam mindent, ugye?
A fenti programok ismeretében már tegnap tájékoztattuk a sarjakat, hogy az ebéd későn lesz. Ahhoz képest, hogy majdnem tizenegy volt mire hazaértünk fél egykor már ettünk is. Hiába no, Istenlába nagyon jó kukta, jött minden a kezem alá. Miután megebédeltünk elkezdtünk morfondírozni, hogy most akkor menjünk be a szobába punnyadni és utána álljunk neki a mézest sütni, vagy álljunk neki iziben. Az utóbbi mellett döntöttünk félve attól, hogy ha egy egyszer leülünk gyökeret ereszt a hátsónk. Így aztán sütögettünk még délután fél négyig, mikor is Istenlába elviharzott Somával, akit szülinapra kell vinni a szomszéd faluba.
Hú, most jut eszembe, hogy kamuztam :) A kézművesen egy csomó fűszert vásároltam :), de ha jobban belegondolok akkor az nem is számít, mert azt ugye a család javát szolgálja, nem az önös érdekeim :) Ez minden bizonnyal így van. Nem számít :)
