ráérős december, talán sosem volt még ilyen

Reggel elrohantam foglalkozás munkaegészségügyi vizsgálatra. Kiszámoltam a buszt, mennyi idő megmászni a hegyet... aztán a busz késett 10 percet és pont ennyivel kevesebb maradt a szuttyogásra. Szóval magamhoz képest turbó hegymenetet vágva értem a rendelő elé, pont mikor a nevem mondták. Pont abban a percben, ahogy előjegyezve voltam. Ilyenkor mindig tágra nyílt szemmel csodálom a világot, hogy hűűűűhaaa, így is lehet. Ráadásul a doki és az asszisztens is bűbájos volt. Öt perc volt az egész és már mehettem is. Gondoltam ha már ilyen messze kerültem az otthonomtól :D bemegyek a belvárosba a Bebe osztálytársának ajándékot venni, meg kéne rúzs, meg alapozó, meg... Eddig nem kentem magamra ilyeneket, de most égetően kellett mind, hát legyen :D

Még nem volt tíz óra mikor már hazaértem. Eper kutya úgy örült mintha sosem látott volna, én meg lányos zavaromban azt sem tudtam mit csináljak. Reggeliztem, azzal nagyon nem lőhetek mellé, közben átnéztem a levelező rendszerek garmadát, van-e valami elintézni való... Mindezt olyan kapkodva mintha égne a ház, és közben már azon gondolkodtam, hogy mit pakoljak, hova tegyem, lemossam, felmossam, kimossam....

Aztán jött a pillanat mikor eszembe jutott, hogy ÁLLJ, nincs miért, nincs hova rohanni. Van  IDŐ, szinte végtelen, nincs kötelező feladat, azt csinálok amit akarok. Akár alhatnék is. És ennek békés tudatában indulok konyhaszekrényt pakolni, mert ha minden nap csak egy kicsit, akkor péntekre akár kész is lehetek, kis lépésekben, nem egy rohammal.

Éljen a szabadság! Éljen az új munkahely! Legyen hó! Legyen jó!

Szerintem Karácsonyig nem fúj már engem ide a szél, szóval mindenkinek aki ezt olvassa, ha van még ilyen, nagyon boldog Karácsonyt kívánok!