egy éve már

hogy nem jelenik meg fizikai valójában, nem szemétkedik, nem veszekszik, nem hízeleg, nem sző cselt, nem ármánykodik, nem születik új könyv a fejében...
Egy éve már, hogy mindezt és sok más dolgot nem tesz már... Mégis, nincs nap, hogy szóba ne kerüljön... Tudjuk mikor mire hogyan reagálna, és szinte halljuk is ahogy mondja, üvölti... Jó hogy vagyunk egy páran akiknek hiányzik akkor is ha tudjuk, hogy nem volt épp szentember (utóbbit napi szinten olvassák a fejünkre).
Álltunk a sírja körül hatan, hat nő, akinek nagy mértékben megváltozott az élete az ő távozásával. Álltunk egy darabig néma csendben, aztán egyszercsak elkezdődött... Rengeteg történet, tréfa és gyötrelem emléke tört utat magának. Állt a hetényi temetőben hat nő egy sír körül és tisztaszívvel kacagott.
Akit nem felednek örökké él..., bármennyire erős is az ellenoldali törekvés!

forrás: http://photographyoftheinvisibleworld.blogspot.hu/2008/08/white-hortensia-as-seen-from-invisible.html

Olyan nagy

lett bennem a szomorúság, hogy már el se férek tőle. Ott van mindenhol, nem ereszt. Mellémszegődik már reggel mikor becsukom az ajtót magam mögött. Együtt megyünk a buszon, bár a szomorúság ott már jön kifelé, én meg győzöm vissza pislogni. Aztán mikor bemegyünk a kapun rákacsint a fekete zászlóra, csak olyan félig kicsordulón. Az intézetajtóban ott van a "bánatos kutya szemű" fénykép, rámosolygok, a szomorúság szaporán igyekszik kifelé, folyik az arcomon. Gyorsan megyek végig a folyosón, nem fordulok hátra mikor visszaköszönök az engem üdvözlőknek. Beérek az irodámba, leteszem a táskám... benyitok a piros ajtón..., bemegyek, lekuporodok a kanapé sarkára, a szomorúság kitörni készül belőlem és én  hangosan kérdezem, hogy a francba tehette ezt meg velem? Elüldögélek, egy kicsit jobban vagyok, mély levegőt veszek és nekiállok a dolgomnak. Igyekszem nem gondolni semmire, de egyszer csak érzem, hogy már megint itt motoszkál a szemem sarkában, és hiába űzném, hajtanám nem ereszt az a fránya torokszorító bánat. Egész nap csak jön, ömlik kifelé belőlem a szomorúság, és mégsem fogy el.