Olyan nagy

lett bennem a szomorúság, hogy már el se férek tőle. Ott van mindenhol, nem ereszt. Mellémszegődik már reggel mikor becsukom az ajtót magam mögött. Együtt megyünk a buszon, bár a szomorúság ott már jön kifelé, én meg győzöm vissza pislogni. Aztán mikor bemegyünk a kapun rákacsint a fekete zászlóra, csak olyan félig kicsordulón. Az intézetajtóban ott van a "bánatos kutya szemű" fénykép, rámosolygok, a szomorúság szaporán igyekszik kifelé, folyik az arcomon. Gyorsan megyek végig a folyosón, nem fordulok hátra mikor visszaköszönök az engem üdvözlőknek. Beérek az irodámba, leteszem a táskám... benyitok a piros ajtón..., bemegyek, lekuporodok a kanapé sarkára, a szomorúság kitörni készül belőlem és én  hangosan kérdezem, hogy a francba tehette ezt meg velem? Elüldögélek, egy kicsit jobban vagyok, mély levegőt veszek és nekiállok a dolgomnak. Igyekszem nem gondolni semmire, de egyszer csak érzem, hogy már megint itt motoszkál a szemem sarkában, és hiába űzném, hajtanám nem ereszt az a fránya torokszorító bánat. Egész nap csak jön, ömlik kifelé belőlem a szomorúság, és mégsem fogy el.