Mamabaj

Van ugye a mamabaj amiről sejtettük, hogy van, meg azt is hogy súlyos, de a mama csak súlyos zsarolások árán volt hajlandó erről megbizonyosodni. Végül is igaza is volt ki a faszomnak kell ez a tudat, meg a fasza kis magyar egészségügy. Hogy milyen orvosok vannak? Ma pl. közölte a háziorvos anyukámmal, hogy hónapok óta nézegeti az ablakból, hogy milyen szarul néz ki anyám (az nem jutott eszébe, hogy évek óta nem látta rendelésen, anyám meg így néz ki, akkor esetleg rá kéne nézni, mert az hogy a TB kártyája nála van, nem csak a lóvét kell, hogy hozza neki, hanem kötelezettségekkel is jár). Na ez a hivatástudattal, és empátiával jó ellátott drágaság ma közölte anyukámmal aki annyira jól van, hogy már semmiféle kezelés nem javallt neki, hogy nem kéne ennyire cinikusnak lenni. Még az úrilányi neveltetésem sem tudott visszatartani attól, hogy közöljem vele, hogy szerintem anyám egészen pontosan úgy reagál a helyzetre, ahogy egész életében reagált mindenre, de ha épp a fején lenne kedve pörögni, akkor meg úgy reagálna, mert tulajdonképpen nincs olyan sok ideje már, hogy mások véleménye érdekelje.
Ugyanettől a kedves doktornőtől kaptunk ma szemészeti és kardiológiai beutalót is, nyilván, hogy nehogy így a végstádiumban rosszul lásson már, vagy rájöjjön a szívdobogás. Az, hogy mentális segítség kellene eszébe se jutott. Úgy kellett szólnom neki, hogy kéne némi szorongás gátló... Kaptunk is beutalót a pszichiátriára. Na, oda el is megyünk, mert megbeszéltük a mamával, hogy ott még úgyse voltunk, hátha lesznek szórakoztató bolondok. Aztán íratunk valami jó kis mosolybogyót, hazamegyünk mindannyian beveszünk egyet, aztán csapunk egy jó kis bulit. Csak előtte szerzünk még egy kis anyagot a bükki füvesembertől is. Na, ezentúl így élünk amíg tudunk, aztán mikor már így nem megy akkor meg majd úgy ahogy akkor tudunk, de szépen fogjuk csinálni, együtt. (Én mondjuk már most xanaxal nyomom, mert másképp nem bírom, viszont most már némi sírást is megengedek magamnak, de igyekszem kímélni a gyerekeket). Csak az a baj, hogy nagyon sokszor arra gondolok, hogy még én is gyerek vagyok, és egy gyereknek kell anyuka, aki dicsér, meg támogat, meg segít, meg akinek te vagy a legüberfaszakirálylányabb a világon. Mi a faszt fogok kezdeni az anyukám nélkül? Én nem akarok felnőni, nem akarok temetni. Jól van hajlandó vagyok minden ilyen rémségről beszélgetni vele, meg vitatkozni temetési zenéken, hajlandó vagyok végighallgatni, hogy ez a tiéd lesz kislányom...., pedig ettől is a hideg ráz, de én nem tudom eltemetni az anyámat. Nem akarom!