Csak semmi zűrzavar...

Minden út visz valahová, még az is amin én járok...

Csak néhány jó szó :)

Annyira el tudok ámulni a kollégáimon. Az ünnepek alatt M1&M2-ékkel álltam levél összeköttetésben. Így aztán "élő egyenesben" értesültek az ünnepi üröm és elfekvő intézetünk mindennapjairól. Egyikük ma volt dolgozós ügyeletben, nekem holnap kéne menni. De mivel M1 elmesélte a dolgozóban folyamatában szolgálatot teljesítő M3-nak, hogy mennyire gázosan kipurcant a családom, ezért felhívtak ma, hogy ne menjek be holnap, mert M3 mindenképp ott lesz úgy is, én meg csak gyógyuljak. Általában nem szoktam ilyen ajánlatot elfogadni, illetve ezt megelőzően sosem fogadtam el ilyen ajánlatot. A szivesség nálam tényleg olyan dolog, amit jobb szeretek adni, mint kapni. Most viszont egy pillanatig sem rémültem meg attól, hogy adósa, lekötelezettje leszek M3-nak. Azt gondolom ez nem túl nagy kockázat, így köszönettel el fogadtam az ajánlatot, és holnap tovább kúrálgatom magam, ami meg kell mondjam fele annyira sem vidám dolog, mint a dolgozóban lenni M3-al, viszont talán egészségesebb. Persze, hogy a nagy fehér főnököm emlékszik-e rá, hogy nekem holnap menni kéne, és ha igen tervezett-e velem az már más kérdés, mert ő képes felhívatni és berendelni...

Na szóval ma mikor M1 felhívott a dolgozóból és közölte, hogy M3 azt üzeni maradjak a seggemen, az olyan szívmelengető érzés volt. Nem ehhez vagyok én szokva (ld. előző mhely).

Az ominózus hívást követően ismét csörgött a telefonomon, kijelzőjén megjelent M2 neve, aki azért hívott, hogy felajánlja nekem, hogy - bár ő is szabadságon van, ráadásul vidéki is - bemegy helyettem holnap dolgozni, én csak maradjak itthon gyógyulni és ápolni...

Úgy gondolom az EMMEK jelesre vizsgáztak emberségből, barátságból... és mindezek közben még én kaptam egy nagyon kedves levelet M2-től, hogy én mennyire...

Akárhogy is alakul majd a jövő tavaszom, nagyon sokat nyertem azzal tavaly márciusi döntéssel, mikor felálltam és egy sok szempontból nehezebb, sok szempontból könnyebb, de mindenképp emberibb, vidámabb, "új" életet kezdtem.

Az idei évben - az első 3-4 hónapot leszámítva - érzelmileg, emberileg, barátságokat, és az egy napra jutó nevetések számát tekintve azt hiszem, hogy történelmi csúcsot döntött.

A családom - nagyon fura ilyet kimondani -, de úgy tökéletes ahogy van. Öszinte nevetések, ölelések, beszélgetések... és ez nem azt jelenti, hogy nem megyünk időnként egymás agyára, dehogynem... viszont nevetéssel, öleléssel, beszélgetéssel ezek a feszültségek feloldhatók (még akkor is ha én generálom őket) :)

Vannak barátaim akikre számíthatok.

Valószínűleg ellenségeim is vannak.

Viszont nincs körülöttem egyetlen olyan ember sem akit kényszerűségből kéne elviselnem.

(MÉG) Van autónk, tető a fejünk felett, és étel az asztalunkon.

Még van munkám...

... és ha majd esetleg nem lesz, akkor lesz erőm, (vagy ha már nem lesz, akkor lesznek olyanok akik tartják bennem a lelket), hogy újra legyen.

Nem várok semmit a következő évtől. Majd lesz ahogy lesz, és annak megfelelően majd megoldjuk, ahogy tudjuk. Hogy öregszem (bár az unatkozó öregasszonyt kikérem magamnak, így a harmincas éveim vége felé) azt talán az mutatja, hogy ha újévi fogadalmat tennék - mint ahogy nem teszek - akkor nem kevesebb fókazsírt kívánnék a testemre, hanem, hogy több optimizmussal és hittel legyek képes a világra tekinteni... bár erre sem a hely, sem az idő nem ad okot..., azért talán lassan érdemes lenne legalább megpróbálni.

Ha mérleget kéne vonnom az elmúló év alapján (nem gazdaságit), az kétségkívül pozitív lenne. Juhéééé :)

Ha a pozitív mérleg egy Oscar-díj lenne, akkor minenképp köszönném a családomnak, a barátaimnak,  nektek akik velem örültök, és vigasztaltok, ha épp arra szorulok, és az engem nap mint nap körülvevő embereknek... (a buszsofőrnek is aki - majdnem minden - reggel megvár).

Add Uram, hogy rosszabb ne legyen!