na ez nem én vagyok, mert a munkás az ugye dolgozik.A vadkapitalista piacgazdaságból, visszatértem a nyolcvanas évek még szocialista világába. Ahol a professzort mindenki (szerencsére akadnak kivételek) félelmetes varázslónak tekinti, ahol az eszközpark a fent említett időszakot idézi, ahol még mindig nem sikerült kiderítenem mit is csinál ennyi ember. Én viszont abban a másfél hétben amit eddig ott töltöttem nem dolgoztam két óránál többet, összesen. Persze nem akarok én panaszkodni e miatt, de azért napi nyolc órát unatkozni, és utána felvenni egy öttagú család ellátásához szükséges tempót az elég necces. Félkómában tengetem a napjaim, napi egy könyvet kiolvasva (végre erre is van időm :) ) internetről álmodozom, néha az ócska számítógépes passziánszot játszom, órákig nézelődök kifelé az ablakon.
Mondogatják a csajok, hogy nem lesz ez mindig így, és most már komolyan remélem is, hogy tényleg nem. Bár azt is mondják, hogy normál tempójú nyugodt munkáról ne is álmodjak, vagy dögunalom, vagy hajtás.
A lényeg a professzor nem emberevő (bár nagyon igyekszik annak látszani), diktafonról gépelni nem annyira szörnyű (bár ez az ember annyit makog, meg "ö"-zik, hogy sosem tudom mit kell írnom és mit nem, az írását senki sem tudja elolvasni, ezért nem érzem gáznak, hogy én sem (hiszen ő maga sem bírkózik meg ezzel a feladattal)), mikor kézzel kell írnom az azért elég gáz, mert annyira gyorsan nyomja, hogy utána a saját írásommal is alig bírkózok meg, de nemsokára lesz egy saját diktafonom ami ilyenkorra majd biztonságot ad...
Szóval másfél hét után nem nagyon tudok véleményt formálni sem a helyről, sem a munkáról, olyan mint egy varázslóiskola, sosem tiszta ki kicsoda, mit csinál, kivel van ....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése