B.U.É.K.

Csak semmi zűrzavar...

Minden út visz valahová, még az is amin én járok...

Csak néhány jó szó :)

Annyira el tudok ámulni a kollégáimon. Az ünnepek alatt M1&M2-ékkel álltam levél összeköttetésben. Így aztán "élő egyenesben" értesültek az ünnepi üröm és elfekvő intézetünk mindennapjairól. Egyikük ma volt dolgozós ügyeletben, nekem holnap kéne menni. De mivel M1 elmesélte a dolgozóban folyamatában szolgálatot teljesítő M3-nak, hogy mennyire gázosan kipurcant a családom, ezért felhívtak ma, hogy ne menjek be holnap, mert M3 mindenképp ott lesz úgy is, én meg csak gyógyuljak. Általában nem szoktam ilyen ajánlatot elfogadni, illetve ezt megelőzően sosem fogadtam el ilyen ajánlatot. A szivesség nálam tényleg olyan dolog, amit jobb szeretek adni, mint kapni. Most viszont egy pillanatig sem rémültem meg attól, hogy adósa, lekötelezettje leszek M3-nak. Azt gondolom ez nem túl nagy kockázat, így köszönettel el fogadtam az ajánlatot, és holnap tovább kúrálgatom magam, ami meg kell mondjam fele annyira sem vidám dolog, mint a dolgozóban lenni M3-al, viszont talán egészségesebb. Persze, hogy a nagy fehér főnököm emlékszik-e rá, hogy nekem holnap menni kéne, és ha igen tervezett-e velem az már más kérdés, mert ő képes felhívatni és berendelni...

Na szóval ma mikor M1 felhívott a dolgozóból és közölte, hogy M3 azt üzeni maradjak a seggemen, az olyan szívmelengető érzés volt. Nem ehhez vagyok én szokva (ld. előző mhely).

Az ominózus hívást követően ismét csörgött a telefonomon, kijelzőjén megjelent M2 neve, aki azért hívott, hogy felajánlja nekem, hogy - bár ő is szabadságon van, ráadásul vidéki is - bemegy helyettem holnap dolgozni, én csak maradjak itthon gyógyulni és ápolni...

Úgy gondolom az EMMEK jelesre vizsgáztak emberségből, barátságból... és mindezek közben még én kaptam egy nagyon kedves levelet M2-től, hogy én mennyire...

Akárhogy is alakul majd a jövő tavaszom, nagyon sokat nyertem azzal tavaly márciusi döntéssel, mikor felálltam és egy sok szempontból nehezebb, sok szempontból könnyebb, de mindenképp emberibb, vidámabb, "új" életet kezdtem.

Az idei évben - az első 3-4 hónapot leszámítva - érzelmileg, emberileg, barátságokat, és az egy napra jutó nevetések számát tekintve azt hiszem, hogy történelmi csúcsot döntött.

A családom - nagyon fura ilyet kimondani -, de úgy tökéletes ahogy van. Öszinte nevetések, ölelések, beszélgetések... és ez nem azt jelenti, hogy nem megyünk időnként egymás agyára, dehogynem... viszont nevetéssel, öleléssel, beszélgetéssel ezek a feszültségek feloldhatók (még akkor is ha én generálom őket) :)

Vannak barátaim akikre számíthatok.

Valószínűleg ellenségeim is vannak.

Viszont nincs körülöttem egyetlen olyan ember sem akit kényszerűségből kéne elviselnem.

(MÉG) Van autónk, tető a fejünk felett, és étel az asztalunkon.

Még van munkám...

... és ha majd esetleg nem lesz, akkor lesz erőm, (vagy ha már nem lesz, akkor lesznek olyanok akik tartják bennem a lelket), hogy újra legyen.

Nem várok semmit a következő évtől. Majd lesz ahogy lesz, és annak megfelelően majd megoldjuk, ahogy tudjuk. Hogy öregszem (bár az unatkozó öregasszonyt kikérem magamnak, így a harmincas éveim vége felé) azt talán az mutatja, hogy ha újévi fogadalmat tennék - mint ahogy nem teszek - akkor nem kevesebb fókazsírt kívánnék a testemre, hanem, hogy több optimizmussal és hittel legyek képes a világra tekinteni... bár erre sem a hely, sem az idő nem ad okot..., azért talán lassan érdemes lenne legalább megpróbálni.

Ha mérleget kéne vonnom az elmúló év alapján (nem gazdaságit), az kétségkívül pozitív lenne. Juhéééé :)

Ha a pozitív mérleg egy Oscar-díj lenne, akkor minenképp köszönném a családomnak, a barátaimnak,  nektek akik velem örültök, és vigasztaltok, ha épp arra szorulok, és az engem nap mint nap körülvevő embereknek... (a buszsofőrnek is aki - majdnem minden - reggel megvár).

Add Uram, hogy rosszabb ne legyen!

Zombizom

Kicsit jobban vagyunk - azt hiszem -, de azért lekopogom. Anyi holnap elviszi Vityát a tüdőgondozóba (baromi mérges, hogy én nem vagyok hajlandó menni, de nem vagyok hajlandó, slussz. Sehová nem megyek ahol emberek vannak). Ma már eljutottunk a beágyazásig is, de azért az ágy kihúzva maradt, és folyamatosan meg van rakva mozizó pasasokkal, akik több szólamban köhögnek, amitől viszont mindig lemarad valaki egy igen fontos félmondatról...

Az xbox elindult vissza Miskolcra, ahonnan jött, és ahol reményeink szerint (legalább) megjavítják. Erről nem is szeretnék többet... amíg vissza nem jön érdemben úgysem tudok. A gyerekek fantasztikusak, engem viszont nagyon megviselt.

Lassan kezd visszatérni a csipet-csapat étvágya, csak az én erőm nem tért még vissza, ahhoz, hogy ezzel megküzdjek. Tegnap egy tojásleves, sufnudli projektre, ma pedig egy pizzára futotta, igaz ez mindenkit boldoggá tett. Délután sütöttem egy adag muffint nekik (mi ugyanis nem teltünk el a karácsonyi zabálásban) és erőt véve magunkon, lenyomtunk velük egy társast is.

Hogy meg ne hazudtoljam a "siker"szériámat ma levelet kaptam az új kgfb biztosítómtól, miszerint nem érkezett be hozzájuk egy általam az online alkuszhoz mellékelt irat, és a szerződés számom nem egyezik az adataimmal az előző biztosítómnál (milyen érdekes, hogy amíg negyed évente oda kellett fizetnem addig egyezett). Istenlába könyörgött, hogy hagyjam a sunyiba, ne, most, már annyira elég.

Azért írtam egy levelet az online alkusznak a problémával, és hogy írják meg, hogy intézik, vagy nekem kell.

Mondtam már, hogy tele a szamócás napozóm? Kiváncsian várom, hogy mit hoz a holnap. Viszont egyre erősebb vagyok, nő rajtam a "zombizom".

Az utolsó csepp

A karácsonyra a vaterán vásárolt (új, de nem garanciás, mert hűtésmódosított) majd egy havi fizetésembe kerülő xbox360 bemondta az unalmast. Se kép, se hang. Én hülye meg minden gyereket egy órát hagytam csak játszani naponta, tehát konkrétan eddig 8 órát ment összesen. Nálunk ez volt mindenki karácsonya.Egy tökéletes katasztrófa eszményi csúcspontja.

Köszönjük a jobbulós kívánságokat!

Kívánjátok még, mert úgy tűnik hatásos. Ha nem is vagyunk, hú de fittek, de ma már fel tudtunk kelni. A hűtőnk tele van kajával, amit győzünk elosztogatni, sült kacsacombtól, a zengővárkonyi sertéstekercsen át minden van itt, csak épp senkinek sincs kedve enni. Annyira nincs, hogy ma délután pocsék közérzet ide, vagy oda sütöttem egy hagymás pogácsát, mert azt elmajszolgatják csak úgy kedvtelésből is. Így a mai karácsonyi menünk pogácsa, valamint vanília pudingba rétegezett háztartási keksz volt, teával, fluimucillal, kálciummal, és neocitránnal. Egzotikus, mi?

Mind e mellett meghitten egykupacban töltjük az ünnepet és mesét nézünk, vagy az Xboxot nyomkodjuk. Istenlába holnap dolgozni megy, hogy edzésben legyen ma délután kirugdostam az ágyból, hogy vigyen kaját az anyukájának, itt úgy sem fogy semmi...

Grinches sziget

Most már biztos, hogy én nem tartom azok közé akik felnőttként is szeretik a karácsonyt. Mi több, ha jól belegondolok, én egyáltalán nem szeretem az ünnepeket. Egyiket sem, slusz. Én hétköznapi ember vagyok, a hétköznapokat szeretem, illetve nagyon szeretek egy kis ünnepet lopni a hétköznapjaimba. Mert az valami plussz, nem elvárás, nem kényszer.
Na szóval mint látható alapból sem vagyok egy ünneplős cukorfalat. De ez az idei Karácsony túltesz minden eddig megélten. Először is jött ugye a hó, ami mégiscsak.... aztán mire eljött a Karácsony elolvadt a hó, verőfényes napsütés és húsz fok lett. És bár először már csak olyan decemberi megszokásként húztunk nagykabátot, később kénytelenek voltunk még lázasan is felülbírálni e tettet.
Ma anyukámnál ebédeltünk. Pont, mint a sokat emlegetett sáskák, miszerint "jönnek, esznek, elmennek", bár mi az evést nem vittük túlzásba, csak dőltünk jobbra-balra. Anyukám meg összecsomagolta a kaját, hogy holnap ne haljunk éhen, mert nem hiszem, hogy tudnék annyit fent lenni, hogy főzzek. Igaz nincs is nagyon igény a kajára. Az anyósom és sógoromék féle találkozót lemondtuk, és csak fekszünk, négyen a kihúzott ágyon, ki alszik, ki mesét néz. Az ötödik (elem) meg hol a fotelben kuksol, hol a szobájában alszik.
Szó szerint mindannyian betegek vagyunk, és nagyon pocsékul érezzük magunkat. Mindenki köhög, de úgy, hogy az fáj neki, fáj a fejünk, és a fiúk lázasak is (én sosem vagyok).
Az előrejelzés szerint holnap fel sem kelünk.

Boldog Karácsonyt minden idelátogató pajtikának!