Timike, Zoli, Zorro és a többiek!

Nem tudom szavakba foglalni, tényleg nem tudok mit mondani. Ha azt mondom köszönöm azzal nem mondtam semmit, hiszen azt is megköszönöm, ha azt mondják egészségemre.
Mivel elmondani nem tudom inkább körül írom...
Vizualizálni kéretik egy majd' 40-es nyomokban sem filigrán engergiagombóc, amint egy ronda és mogorva intézet közepén sikongatva indián-szökell (mint a statikusok rémálma), és közben igyekszik egy telefonnal egy időben öt embernek is elmondani, hogy Zombika lány, DE! Hogy Timike lemondott róla a javunkra, és így a miénk lehet, és hallgatni a sikongató gyerekeket miközben csorog a könnyem és már nem is tudom, hogy miért sírok, saját örömömben, vagy az ő örömükön, vagy azon, hogy mekkora áldozatot hoztak értünk Timikéék. És most is csak megint pityergek itt mint egy óvodás. És gyakorlatilag egyszerűen nem is értem, hogy valaki akit sosem láttam személyesen (bár egyszer csak összejön), akivel csak telefonon és levélben kommunikálok, hogyan tudott értem és a családomért ekkora áldozatot hozni. És csak remélni merem, hogy ettől a hatalmas áldozattól amit értünk hoztatok még továbbra is jó szívvel fogtok gondolni ránk. Mert bár én hajlamos vagyok mindig jó emberként gondolni magamra, nem hiszem, hogy képes lettem volna erre, amit Ti megtettetek értünk. Mivel ennyi sor után sem találok szavakat csak azt tudom mondani, hogy KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNJÜK, de amit érzünk az sokkal több ennél.
Cupp