Zombi lét

Én tényleg nem tudom mi van. Tisztára mint egy hormonzavaros csirke. Bár igazából még azt sem mondhatom, hogy kedélyem és érzelmeim hullámzóak, mert én stabilan fos vagyok. Túlérzékeny, túl fáradt, túl hülye. Bárcsak egy kicsit magam nélkül lehetnék.

Elég ha a messzifiamra gondolok és mint egy megnyitott csapon már folyik is a könnyem. Pedig tudom, hogy jól van, és jól is érzi magát..., mégis elég csak rágondolnom és már bőgök.
Iszonyú belegondolni, hogy egyszer csak ez lesz az élet, hogy mindig lesz majd gyerekem amelyik messze van. Felfoghatnám persze ezt pozitívan, hogy jajj de jó, világot lát, tapasztal.... de igazából a lószart. Azért van messze, mert nincs más választása, és ettől én gyűlölök itt lenni. Gyűlölöm ezt a helyet, várost, megyét, országot...

Minden olyan farmucinak tűnik (igazán finoman fogalmaztam), és valószínűleg az is. Borzasztó ami ebből a régióból lett, borzasztó ami ebből az országból lett. Bárcsak mi is bátrak lennénk, mint a messzifiam.

rettegő

... és akkor bementünk az erdőbe, keskeny kis erdei úton trallala ... és Istenlába mutatta, hogy pszt, és előre mutatott ahol egy kismalac ment át az úton, én meg mutattam, hogy álljon meg, mert ahol egy van több is van, ahol malacka van ott anya malac is van (főleg anyáknapja előtt egy nappal). Aztán malacok el, én meg mutattam, hogy várjunk még kicsit, hogy biztonságban elvonulhassanak... Aztán elindultunk - volna - és a mellettünk lévő bokor olyan morgásba kezdett, hogy majd összetojtam magam. Istenlába, mint hős férfi egy nagy husángot törve emelte önnön férfiúi hitét és nekiállt zajt csapni (husánggal fatörzset ütögetni) amitől a bokor még jobban morgott. Ennek a fele sem tréfa gondoltam én és elindultam visszafelé, hogy a nagyon hős fogja már fel végre, hogy én ugyan arra tovább nem megyek. Így történt, hogy a vadvalami ahelyett, hogy elmenekült volna minket kergetett az erdőbe, ahol először keresztül kellett menni a vaddisznók dagonyázó helyén, aztán meg egy nyomokkal teli réten... és én végig rettegtem az egészet, de nem kicsit ám. Tanúsítsa mindezt a lenti fotó amin Istenlába azóta is röhög :)
Láttunk szarvasokat is, de azok kevéssé voltak félelmetesen érdekesek, inkább csak szépek.

Na itt már rettegő megfigyelő üzemmódban voltam :)

Gemenci tavasz 2014

Aranyat érő májusi eső, bringázás, barangolás, összebújás, tűzrakás, vaddisznótól parázás, sárban dagonyázás...

Nincs is jobb a keskeny sáros útnál, de csak egyszer estem :)

Bringa rejtő manőver. Végy két biciklit, rejtsd el az út mellett, majd hanyatt homlok vágj be az erdőbe. A vissza vezető utat jelöld faágakkal, abból úgysincs sok :)

Bozótharc a Sió mentén

Bozótharc a Sió mentén

kilátás a Forgó tói madárlesből

Madárles, Gemenc, Forgó tó

Ti tudtátok, hogy tavasszal a füzek folyamatosan sírnak. Olyan mintha állandóan esne az eső. (persze egyébként is majdnem állandóan esett, de ha nem akkor bevettük magunkat a csöpögő füzek közé).

Kiderült, hogy ez itt tőzike, jó magas (térdig érő) szárakon nő, ez itt épp e fűz erdőben, jó nedves környezetben.

Vigyázz ha jön a vonat! De nem jött, sajnos.

Átmeneti létszámhiány

Ma a legnagyobb királyfi elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. A hiányától fakadó könnyek vörösre marták az arcomat. Három hónap, nem nagy idő tudom én, csak nem sejtem :)

Mónikám, drága Mónikám...

Vicces egyébként, hogy Mónika napon fogom átadni, de nem a Mónika nevű barátnémnak, hanem az aznap született Katinak :) (Mónikát most egy nem saját készítésű ajándékkal lepem meg).

Fonal: http://www.fonalam.hu/comfort_stretch
Minta: itt

Elm utca

A Föld elhasználódott. Az újonnan talált életre alkalmas bolygóra menekülni csak a vagyonosoknak van lehetősége, akik kidolgoznak egy módszert a Föld levegőjének "elszippantására". Az eljárás valami vákuum technikán alapul és a teljes elszippantás éveket vesz igénybe. A földiek ez alatt a pár év alatt teljesen beletörődnek a sorsukba, élik az életüket, nagyjából behatárolva az időt mikor elfogy a levegő. Nincs anarchia, teljes a nyugalom és a béke. Aztán eljön a nap. Nem mondja ki senki, hogy ez az a nap, de mindenki érzi, egyre kevesebb a levegő. A gyerekem az udvaron focizik, de már alig-alig rúgják csak a labdát, senki sem szalad. Kipirult arccal alig-alig mozogva, de jókedvűen játszanak. Azt hiszem nem is tudnak semmiről. Mikor már látom, hogy teljesen kifulladt behívom, hogy feküdjön le egy kicsit. Tudom, hogy nem fog többet felkelni, de nem sírok. Betakarom, simogatom, elalszik. Körülöttem valaki épp megágyaz, hímzett damaszt ágyneművel, ránc nélkül. "Elaludni" készülnek. Aztán előkerül a férjem. Odamegy a gyerekünkhöz, megsimogatja, megpuszilgatja a békésen "alvó" gyereket. Aztán kézen fog és maga után rángat. Nem menekülés ez, mindketten tudjuk, hogy nincs is hova. Körülöttünk minden csendes, életnek alig van nyoma. Elkötünk egy autót, padlógázzal száguldunk sok sávos utakon, aztán jön egy kanyar, nem tudom, hogy nem tudjuk, vagy nem is akarjuk bevenni, tudom, hogy a zuhanás jön. Istenlába elengedi a kormányt, felém fordul és megcsókol. Tudom, hogy azt akarja, hogy ne féljek, és ne figyeljek a zuhanásra, és csak csókol és zuhanunk.

A becsapódás előtt felébredek. Rettegek. Nem kapok levegőt. Istenlába velem együtt ébred, mint később kiderül arra, hogy teljes erőmből kapaszkodtam belé. Még egy óra múlva is azzal az érzéssel fekszem az ágyamban, hogy nincs levegő...

Egész nap próbálom kiheverni ezt az egészet, megküzdeni a részletekkel és az egésszel egyben, de valahogy nem megy. Otthagytam a gyerekem... és egész napközben azzal vívok, hogy mi van ha csak aludt... Egész nap kába vagyok és brutálisan érzékeny, ha tudnék elfutnék magam elöl...

baráti erdőjáró