Én tényleg nem tudom mi van. Tisztára mint egy hormonzavaros csirke. Bár igazából még azt sem mondhatom, hogy kedélyem és érzelmeim hullámzóak, mert én stabilan fos vagyok. Túlérzékeny, túl fáradt, túl hülye. Bárcsak egy kicsit magam nélkül lehetnék.
Elég ha a messzifiamra gondolok és mint egy megnyitott csapon már folyik is a könnyem. Pedig tudom, hogy jól van, és jól is érzi magát..., mégis elég csak rágondolnom és már bőgök.
Iszonyú belegondolni, hogy egyszer csak ez lesz az élet, hogy mindig lesz majd gyerekem amelyik messze van. Felfoghatnám persze ezt pozitívan, hogy jajj de jó, világot lát, tapasztal.... de igazából a lószart. Azért van messze, mert nincs más választása, és ettől én gyűlölök itt lenni. Gyűlölöm ezt a helyet, várost, megyét, országot...
Minden olyan farmucinak tűnik (igazán finoman fogalmaztam), és valószínűleg az is. Borzasztó ami ebből a régióból lett, borzasztó ami ebből az országból lett. Bárcsak mi is bátrak lennénk, mint a messzifiam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése