Ma végre tudtunk újra bringázni. Az elmúlt heti rossz idő - hol eső, hol szél, hol hideg - okozta kimaradás persze nem múlt el nyomtalan, mert az összes magabiztosságom elszállt (az északi széllel). Már az indulásra is alig bírtam rászánni magam, aztán meg szorongok minden felszállásnál. Istenlába mindig megkérdezi tegye-e lejjebb az ülést, de úgy meg szar tekerni. Most meg ráadásul új terepre mentünk, tele döccenővel, meg mindenféle parkolós utakkal (igen, a parkoló is út, ha én bringázom). Mire anyámékhoz értem szívem szerint közöltem volna, hogy na, innen egy tapodtat sem, de ott meg ott volt a Pami, rám meg rám jött a tüsszögés (aki egyszer hallott engem tüsszenteni sosem felejti el, itthon megszólal a citera a falon, ha tüsszentek), szerencsére anyáméknál nincs citera :)
Hazafelé legurultunk régi kertvárosba, az családi házas övezet kis forgalommal, azt már élveztem, onnan meg találtunk egy utat (forgalom nélküli utat) ami a bringa útra vezet, és akkor már tényleg élveztem is. Csak elindulni ne kéne :(
Istenlába szerint a testem teljesen tud biciklizni, csak fejben korlátolt vagyok :) és néha megmakacsolom magam, hogy márpedig ezt nem.... Máskor meg olyan dolgokat megcsinálok, amit nem is gondol, elég ha annyit mond hogy figyeljek és pont ott tekerjek ahol ő ment.
Azt hiszem holnap is megyünk. Jobb nem kihagyni, úgy biztonságosabb :)
Annak azért örülök, hogy a gyerekeim Istenlába gyerekei is, és így mindegyik már gyerekkorában megtanult úszni, bringázni, korizni... mert mindezt felnőttként - legalábbis nekem - tiszta idegbaj megtanulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése