Nem okos

csak tokos ez a madár.

Tegnap ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy bizony nem az eszéért szeretjük, bár most ezt kompenzálandó folyamatosan szijjjázik a kalitban.

A mi kalitkánkon két ajtó van. Régen ketté volt osztva és madár lakta. Mióta Palkónk lelke már a szabad aratinga csapatokkal szárnyal egybe lettnyitva az egész Chilinek.  Viszont azóta is mindig a saját ajtaján engedjük ki, nincs ebben semmi tudatosság és jelentősége sincs szemernyi sem, megszokás csak. 

Tegnap úgy esett, hogy Istenlába nem a szokásos ajtót nyitotta meg a tollasnak, az meg egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Megvan ugyanis a szokott útvonal, saját ajtó megnyílik, madár páros lábbal kiugrik, majd megnyúlik, mint a koton és csőrrel a rácsba kapaszkodva megindul felfelé. A páros lábbal kiugrikig el is jutott, de onnan hiába nyúlt csak nem érte amit kellett... Így aztán visszament és megpróbálta bentről... :) Aztán megint kiugrás nézelődés minden irányban, morgolódás és vissza. 

Szegényt Bebe ekkor már megszánta, de valami oknál fogva sosem jön ki a tollas a kalitból ha van ott valaki (utána már játszik bárkivel), kijönni csak hozzám szokott, azonnal a fejemre ugorva fészkelni, vagy Vityához aki az ujján pörgeti, mint egy körhinta. Bárki más közelít inkább visszamegy. Így Bebe megmentési kisérlete hiába való volt és a végén kénytelen voltam én hős megmentővé válni, akkor már elég volt, hogy közelítettem és repült is a kis zseni.