Frissen szerzett élményeim

Na, ezen is túlestünk. Én nem fotóztam, de a vérszerintiek igen és majd küldenek képeket :)
Az egész úgy indult, hogy mikor kiléptünk a kapun ismét leszakadt az ég. Második lépésként szétesett az esernyőm :) Akkor viszont felőlem már bármit történhetett úrrá lett rajtam az "egyszerűen leszarom".
Mivel a buszközlekedés elég esetleges mifelénk jó időben elindultunk, így aztán naná, hogy jött a busz is. Fél órával előbb voltunk a városban, mint kellett volna, de mikor leszálltunk csak szemerkélt. Felérve a Széchenyi térre egy trékomos járműre lettünk figyelmesek és rendszám alapján beazonosítottuk apánkat, aki úgy döntött nem hagy minket a szarban lesz ami lesz, felhúzta a legszebb szerelőruháját :) Ezzel aztán elegánsabb is lett a fiúknál.

Mire parkolóhelyet talált befutottak anyámék az öcsémékkel. Hurrá micsoda "kellemes" meglepetés, mégiscsak el tudott jönni az öcsém. A Palatinus előtt családegyesítettünk dél előtt tíz perccel. A szervezők sehol. Ekkor az öcsémmel (aki egyébként legalább olyan bunkó, mint én sokkal bunkóbb nálam) finoman közöltük, hogy ha délig nem jön meg a meghívó fél mi átmegyünk kajálni a mekibe és hazahúzunk. Várakozás közben - fantasztikus meglepetésként - megérkezett a "bácsi" takarítónője. Tudni kell a banyáról, hogy mikor még grafikusként dolgoztam és több pénzem volt, mint eszem szabadidőm, egy hónapig nálunk is takarított. Megbeszéltem vele, hogy semmi más nem kell nekem, minthogy ne legyen por, rend legyen és tiszták legyenek az ablakok. Ehhez képest minden pénteken (mikor takarított) totál kupira jöttem haza, ő meg sikálgatta a lábosok alját, én pedig állhattam neki takarítani. Mikor aztán egyszer arra jöttem haza, hogy Istenlába összes makettjét (amitől határozottan el volt tiltva többediziglen szájbarágva, hogy azokhoz nyúlni tilos!) a kádban áztatva portalanítja akkor elbúcsúztunk egymástó. Gondolhatjátok, hogy repesett a szívem mikor megláttam.
Dél után pár perccel befutottak a vérszerintiek a "bácsival" (aki akkor sem a nagyapám). A főszervező nagybácsi ekkor még mindig nem volt sehol, de a vérszerintiek közölték, hogy az utasítás szerint húzzunk be. Na, ekkor kiderült, hogy nem ám összetoltak húsz főre asztalt (lett volna rá lehetőség) hanem kaptunk két egymás melletti kerekasztalt (lovagok nem voltak), és kezdődött az ültetése mizéria. Miután minden vérszerinti és nagyfontosságú résztvevő becsoportosult a nagy asztalhoz mi elmentünk a hat fős kis asztalhoz, és igen, természetesen megkaptuk a takarítónénit is. Gondoltam is, hogy még jó hogy nincs cselédszoba.... A bácsikámnak egyébként valószínűleg leesett, hogy ez azért elég gáz, mert próbálta unszolni a vérszerintieket, hogy cseréljenek helyet velünk, mi viszont nem akartuk "egyedül" hagyni a gyerekeket (nem olyan családbú' származom én). Erre a nénikém megkérdezte, hogy dehát tudnak már egyedül enni, nem?! De baszd meg tudnak!
Mindeközben igyekeztem nem vicsorogni, inkább mosolyogni (vszeg kurvára nem sikerült). A kaja svédasztalos volt, és finom, kár hogy nem igazán tudtam élvezni. Istenlába evett, és már lépett is Erdősmecskére ahol már rég lennie kellett volna.... Azért hálás vagyok neki a támogatásért.
Mikor kimentünk dohányni a vérszerintiekkel is sikerült pár szót váltani. Őket egyébként szeretem, és mindig örülök ha találkozunk (a kaszt rendszer nem az ő lelkükön szárad).
Váltottam pár udvarias felszínes szót a bácsikámmal, nénikémmel, és a "bácsival" is. Miszerint, milyen nagyok ezek a gyerekek, kinek milyen lett a bizonyítványa, hogy vagyunk (rohadt jól vagyunk vegyétek tudomásul!), valamint, hogy milyen szép ez a szecessziós épület (tényleg az) blablabla.

Háromnegyed háromkor már erősen láttam, hogy a Vitya lassan megőrül, mert ma még egy tételt meg kell tanulnia (szerdán szóbeli), reggel meg kezdi a gyakorlatát. Benedek már kockásra unta magát, Somika viszont nagyon udvarias fejjel mosolygott mindenkire (el is gondolkodtam rajta, hogy vajon megkattant-e szegénykém).
Szerencsére mire hazaindultunk már az eső sem esett, és túléltük a nagy családi színházatj. Juhéééé.