Csak vírus nem kémrobot

Na, belecsaptunk a lecsóba. Ma reggelre két beteg gyereket sikerült felderíteni a lakásba, hangkövetéssel. Bebe köhög, folyamatosan reggeltől estig, Vitya csak fújja-fújja az orrát. Így aztán Soma egyedül vonult iskolába, "én vagyok itt az egyetlen normális gyerek" felkiáltással. Én pedig táppénzre vonultam, annak a biztos tudatában, hogy nem áll meg nélkülem nem hogy a világ, de az intézet sem. Délután negyed négyre kaptunk időt a doktornénihez (akiről ma kiderült, hogy a fia abban az intézetben orvos ahol dolgozom), jó sokan voltak. Bebének valami vírusa van, ha nem csökkennek a tünetei akkor viszont antibiotikum lesz belőle, de még várunk. Vitya csak szottyos, neki nem olyan piros a torka sem annyira, viszont csak fújja-fújja a nagy vörös orrát.
Én szerencsére jól vagyok, háziasszony üzemmódban vettem ma az akadályokat. Délután pedig kigurultunk a kertbe Istenlábával, de jól rá cseszerintettünk, mert a földes út egy része nagyon sáros volt, de annyira, hogy épp hogy ráhajtottunk már éreztük is, hogy csúszunk, nem volt megállás... Aztán amikor végre megálltunk akkor erősen elgondolkodtunk a hogyan továbbon, mert lefelé már nem vezet út, felfelé meg nem tudtunk menni, tökig voltunk a sárban. Istenlába szentségelt, én meg kacagtam, hiába mondta, hogy ne röhögjek, mert innen nem megyünk ki, de hát én mindig bízom benne és még sosem csalódtam. Láthatjátok, most is hazajöttünk :) No, nem ment könnyen, mivel kő a környéken nincs, viszot találtunk levágott dióágakat, így azt raktuk a kerekek alá, de még így is necces volt, igyekeztem tolni (felfelé a sárban), de az autónk sem kicsike, én meg nem vagyok egy feketelaci. Mikor végre kijutottunk a sárból, és leparkoltunk biztonságos helyen rögvest szembesültünk a kárral amit csináltunk. Az utat ugyanis nincs két hete, hogy a szomszéd kiegyengette (ebbe a friss földrétegbe akadtunk el és túrtuk szét). Szóval lebaktattunk a kertbe, én sírtam a röhögéstől, aztán elmentem a vödrömmel a barackfához (amit állítólag le kell szedni, ezt üzenték az okosok) majd néztem erősen a sok kis zöld barackot. Oszt gondoltam, hogy ha így hát így, lehet, hogy ilyen fajta. És mivel mi ugye bio gazdaság vagyunk hát leakasztottam a fáról meg is kóstoltam azt az iszonyatos szőrös, fogvásós, savanyú borzalmat, amiért egy órát autót tologattam. Na ekkor már Istenlába is csatlakozott a hülyék kórusához és kánonban vonyítottunk. Mikor sikerült rendezni a sorainkat akkor vállunkra dobtunk gereblyét és lapátot és elmentünk rendbe rakni az utat. Hát baromi fárasztó volt, de még közben és néha rámtört a hihihihihihihi amit általában abbahagyni sem tudok, csak mikor már nem kapok levegőt, és fáj a hasam....
Jajj, annyira jó volt, nem is tudom mikor nevettem ennyit, pedig sűrűn röhögök ez tény :)