Felújjítás mentes

Igyekszem úgy csinálni, mintha lenne élet a lakásvakaráson kívül is, pedig nincs. A táppénz és szabadság után (bármily fárasztó volt is) sikerült laza jókedvvel visszatérnem a munkába (illetve a munkahelyre). Idén még nem dolgoztam egy egészségeset :( Tavaly meg volt, hogy olyan volt a tempó, hogy majd belerokkantam. 10 nap késéssel sikerült fizetést is kapnom, ezt "nem is olyan rossz"-ként értékeltem. Így még jobban spórolok, hiszen sosem tudhatom mikor kapok fizut (mlost nem tudom ezen sírjak, vagy nevessek, igazság szerint lassan hozzászokok). Istenlába minden hónap első napján gazdagszik, abból kifizetjük a számlákat, aztán rá egy napra jön a MÁK a családi pótlékkal abból szerencsés esetben elketyegünk addig a titkos napig míg megkapom a nyomorenyhítő járandóságom. Ebben a hónapban ez ma következett be. Viszont még van pár maradék ezresem, így a hétvégi bevásárlás előtt hozzá sem kell nyúlni. Hallelúúúúja. Igaz, ebben a hónapban Istenlábának volt egy csomó melegételutija amit (tűzhely, víz, és idő hiányában) jól el is használtunk.
A skacok jól vannak. Vityánál volt szülői, természetesen bár ki van írva otthon a faliújságra, csak aznap reggel jutott eszünkbe, hogy hohóóóó, de akkor hozták a konyhabútort is. Mivel egyinkünk sem lelkes szülőire járó feldobtuk a lehetőséget a mamának, aki élt vele, és elment helyettünk. Mint kiderült a gyerek tényleg nem kamuzik, és második félévben csak csupa jó jegye van (igaz még csak most kezdődött...)
Bebe kikölcsönözte élete második könyvét a könyvtárból, és ebben már jóval kevesebb kép, viszont annál több bötű van, mint az első Kisvakondosban. Megigértem neki, hogy megpróbálom ma délután előkaparni a takarítónő szerep alól az anyukáját és elkezdem olvasni neki a könyvet. Onnantól, hogy belerázódunk az elejébe és el kezdi érdekelni már ő olvas nekem :)
Somával nem tudom mi van. Annyira rendetlen, hogy azzal már egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Próbáltam én már mindent szép szótól, az olaszos-üvöltözős verzióig, sikertelenül. Legutóbb tegnap este sikerült ezen kiborulnom, mikor végre sikerült kirakni a konyhát a szobából (ez a rumli nyilván nem az ő sara volt). Közben szembesülhettem a földre hegyezés nyomaival, a ruhásszekrényben nadrágok közé gyömöszölt bakanccsal, a hétvégén még rendben, de tegnapra már gombócként elhelyezkedő póló heggyel.
Fáradt vagyok. Nem pihentető egész nap semmit csinálni, majd délután ötre hazaérve turbó felújjító-takarítónak lenni, miközben élelmezési tisztnek és anyának is kéne lenni, és mindenki mindent rajtam keres...
Szerencsére minden héten van egy-két nap, mikor Kati ráér kicsit és felhív és akkor hatalmasakat gurgulázunk a röhögéstől. Mert mi olyan jókat röhögünk a nyomorunkon, hogy csak na.
Nagy csoda ez az életemben (még ha hülyén hangzik is). Katival az első perctől olyanok voltunk, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Na, most nekiindulok a délutáni műszaknak, összeszedem a cimborákat, elmegyek boltba, bevárjuk Istenlábát és indul a mandula.