... van. Pedig semmi nincs.
Lépésről lépésre jutok közelebb a munkanélküliséghez.
20 éve folyamatosan van mukahelyem. Aztán majd egyik pillanatról a másikra nem lesz. Hát váratlanul legalább nem fog érni, azt hiszem a mi utunk a világgazdasági trutyi nélkül is ide vezetett volna. Van nekünk saját trutymónk. Persze az ügy kimondatlan, de látni bankos embereket, meg a főnökömet Pestre menni bankosokkal tárgyalni... Azt hogy ment, vagy menekít nem tudom.
Lassan viszont meg kell majd szólalnia. Addig csak sejtem mi vár ránk, utána már tudni is fogom :(
Ebből a trutyiból következően pl. ahogy beteg lett a gyerekem meg is kértek szépen, hogy húzzak táppénzre és maradjak amíg csak tudok (az hogy a tb-től majd csak egy hónap múlva kapom meg ezekre a napokra a pénzt csak engem izgat). El is jutottam nem rövid pályafutásom alatt oda, hogy itthon vagyok beteg! Ezt eddig nem nagyon volt alkalmam kipróbálni, mert a tüdőgyulladásaimat is dolgozni hordtam, megfelelvén az elvárásoknak.
Most itthon vagyok, bedugult fejjel, de már viszonylag jól. Kinézek az ablakon, süt a nap, mehetnék fotózni, sétálni, olvashatnék... de semmit sem tudok csinálni. Bármibe kezdek, tőlem független mindig átveszi az agyam az irányítást és csak gondolkodom, pánikolok, agyalok...
A munka amiben bíztam, nem jött össze. A munkáltatónak kevés a hat óra amit ott tudnék tölteni, de mivel a cég egy másik városban, a lakhelyemtől 40 km-re van én nem tudok többet vállani ennél. A munka nem lett volna rossz, a pénz meg nagyon jó lett volna, de hát ez van. Én nem tudom felvállalni azt, hogy hajnalba megyek el és csak este hat után érek haza. Itt vannak a gyerekek. Kontroll kell nekik ahhoz, hogy a dolgukat tegyék. Segítség kell a tanuláshoz, ölelés a vigaszhoz, mulatás az örömhöz. Olyan undocsmány és veszélyes a világ. Ha mi most nem mutatjuk meg nekik, hogy mik a fontos dolgok, ha egész nap magukra hagyjuk őket, milyen értékrenddel fognak élni? Kitől fogják megtanulni, hogy segíteni kell egymásnak, hogy olvasni jó, és nem lehet kontroll nélkül gép előtt ülni... ilyesmik kavarognak bennem.
3 megjegyzés:
Hé! Utánozás majomszokás. :)
Elég, ha én elkeseredek néha a meló(tlanság)téma kapcsán.
Bár sajna tényleg egyre nagyobb a para az országban... Anyámat is elküldik idén, pedig ő már talán 25 éve ugyanannak a cégnek dolgozik. De leépítenek és a főnök a titkárnőjét akarja megtartani. Bár ő még választhatott egy pinceszintben végzett fizikai munka és a mostani irodai melóból történő eltávolítása között.
Azt mondják, hogy minél jobban lesüllyed valaki a folyómederbe, annál erőteljesebben tud elrugaszkodni az aljáról. Addig viszont minden kapálózás csak elveszi az energiát. Hát így legyen!
:) Pedig még azt sem mondhatom, hogy úgy megirigyeltelek :)
Igyekszem nem kapálózni, bár ostoba módon állandóan árral szemben úszom :(
Nálunk a tágabb családban az a szemlélet, hogy dolgozni, dolgozni, gyűjteni a pénzt minden áron sőt olyan áron, hogy a gyerek majd felnő, mint a dudva...... felneveli a nagymama... stb. Sok ilyen ismerősünk is van. Ma már egyre jobban látszik, hogy ez nem működik!!! Van aki a kis 5-6 éves gyerekét pszichológushoz hordja, mert a nagymama és a szülők kettős nevelésének illetve nem nevelésének köszönhetően személyiségzavaros!!!:-( No már ezért is kilógok az sorból!!!!!
Megjegyzés küldése