Ma, a munka ünnepén Istenlába megszakította munkára irányított cselekvését és hazajött ebédelni. Szokatlan módon ebéd közben és után egy elég érdekes és tanulságos beszélgetés alakult ki, amiből kiderült mennyire nem egyformán értékeljük ugyanazokat a dolgokat.
Mi például Istenlábával jó fej szülőnek tartjuk magunkat, és azt gondoljuk igyekszünk barátai lenni a gyerekeinknek, mint sem sokeszejobbantudja diktátorai. Bár itt azért meg kell jegyezzem, hogy mind ketten úgy gondoljuk, hogy az egyetlen működő társadalmi forma a diktatúra. (Merthogy a demokrácia csak ott tud működni - és ez természetesen megint csak egy egyéni vélemény - ahol a társadalom megérett arra. Az értelem-kultúra-intelligencia bizonyos fokát el kell érnie ahhoz egy társadalomnak, hogy demokratikusan működni tudjon. Szerintem ma Magyarországon ez nem adott, bár ezt megítélni nem én vagyok hivatott).
A lényeg, hogy legnagyobb gyermekünk egyáltalán nem érzi, hogy mi jó fej szülők lennénk, bár mint kiderült igazán viszonyítási alapja nincsen. Más családok életébe - saját bevallása szerint - ilyen téren nem lát bele.
Kicsit meséltünk neki Istenlábával a saját gyerekkorunkról, ami egyáltalán nem volt hasonlatos, bár földrajzilag, társadalmilag, anyagilag közel azonos. Míg én a diktatúra igen magas fokát gyakorló apai vezénylés, úgy Istenlába a szabályok közt szabadon elv szerint nőtt fel. (Külön szociológiai tanulmányt érdemelne, hogy mind ezek ellenére gyakorlatilag azonos dolgokat tartunk fontosnak, és azonos nézeteket vallunk, még a gyereknevelésben is). De még az ő bevallása szerint sem ennyire laza szinten, mint ahogy Vitya.
Gyerekkori emlékeink viszont mindkettőnkek helyekhez és személyekhez kötődnek. Az emlékeink élmények.
Vajon ebben a zűrzavaros talmi csillogású világban el lehet magyarázni, meg lehet értetni, vagy legalább mint gondolat magocskát el lehet ültetni a gyerekek fejébe, hogy nem feltétlen az az érték amit meg lehet venni (már akinek).
Őszintén modnom félek egy kicsit. Hogy vajon jól csinálom-csináljuk e. Hogy megadjuk e a kellő szabadságot, a kellő információt, a kellő szigort...
Félek, hogy milyen felnőtt lesz abból a gyerekből, aki nem olvas, és csak villódzó élmények befogadására képes, akinek az első saját maga, és csak aztán jönnek mások...
Érdekes, mert általában (ilyen téren) nem szoktak kétségeim lenni. Azt gondolom, hogy klasz család vagyunk, mint ahogy az is vagyunk. A gyerekeink jól neveltek, normálisan tanulnak és semmi devianciát nem mutatnak. A problémákat megbeszéljük és együtt oldjuk meg. A kapcsolatunk velük is és egymással is tökéletes. De vajon elég ennyi ahhoz, hogy normális értékeket valló, épeszű felnőtt váljék majd belülök, akik átlátnak a zavaros világ talmi csillogásán?!
Milyen kár, hogy az embernek csak egy esélye van, hogy jól csinálja. Mennyivel egyszerűbb volna a mostani "tudás" birtokában újrakezdeni. Persze a racionalizmusomat (illetve annak teljes hiányát) ismerve, biztos a javát ugyanígy csinálnám. Ösztönlény vagyok :) (azt meg, hogy ez jó, vagy rossz) majd eldönti az idő, meg a gyerekek.
