Még egy sapka

avagy fájós lábú vérszörnyfej.

Hát nem vagyok túl termékeny

Mondjuk van az a helyzet amikor ez nem hátrány :)
Na, szóval mindent összegezve semmi van. Sajnálgatom magam. Meg haragszom. Mindenkire. Mindenért. Egy kis pukkancs vagyok. Máskor meg néma kacsa. Sértődős. És lusta is... , meg minden ilyesmi. Aztán néha feltámadok egy kis időre és csinálok valamit, majd vissza az elejére.
Így működök, ez van. Én is unom, magamat is unom, másokat is unok, és igen mások is unnak :)

Most pedig szemléltetem, hogy azért néha csinálok is valamit, mondjuk tényleg csak néha.

Aztahétszázát, már a Bebe is magasabb, Soma meg, mint egy toronyház :)

Hát pont ezt, és pont ennyit tudok mondani az elmúlt időszakról

http://torokmonika.blog.hu/2014/12/25/azelotti_karacsonyok

viszont nagy valószínűséggel sosem tudtam volna ilyen jól elmondani.

Van ez a Karácsony

Nem igazán az én műfajom, de van. Néha nagyon sajnálom/szégyellem, hogy szegény gyerekeimnek nem tudok igazi ünnepi hangulatot teremteni, illetve, dehogynem. Vannak közös kajálások, gitározás, filmnézés... csak az az áhitatos meghittség, gyertyagyújtós, kiöltözős koccintásos ... na az nincs. Nekem nem hiányzik, nyilván pont ezért nincs, de ki tudja később nem válik-e kárukra, hogy az anyjuk nem tanította meg őket ünnepelni. Mondjuk ez most már mindegy is.
Szerintem ott veszítettem el a fonalat mikor Istenlába el kezdett folyamatos munkarendben dolgozni, és se az ünnep előtt, se az ünnep alatt nincs hosszabb időt itthon folyamatosan. Viszonylag nehéz meghitten karácsonyozni december 25-én, úgy hogy az utána következő két nap Ő dolgozni megy,m aztán egyet itthon van, aztán dolgozni megy(ünk)..... Próbáljon csak valaki belesűríteni egy estébe és egy napba testvéreket, nagyszülőket két oldalról .... Rögtön nem olyan áhitatos az egész. Szóval nem szeretem na, idén meg különösen nem. Rettegtem tőle, és most hogy épp benne vagyok is eléggé utálom. Hiányzik anyukám, ami nem lenne akkora baj, mint az a teher, hogy soha többet nem látom. Nehezen bírkózom ezzel, pedig sosem tapadtam piócaként anyámra. Csak úgy ott voltunk..., ha kellett, meg néha akkor is amikor nem... De ez a soha többet... ez felfoghatatlan.

Ez is volt

Túlélem, ha beledöglök is

Mikor kicsit jobb lenne már mindig jön valami. Például addig nyúz apám, hogy pakoljam ki anyu szekrényét amíg neki nem állok. Aztán épphogy nekiállok és jön a hasmenés... ami már hetek óta nem kísértett, és mivel megint így jött rám azt gondolom, az anyu dolgoktól van. Aztán jön a sírás/nevetés, hogy valaki aki ennyire nem szeretett/tudott öltözködni mint az anyukám mi a jó francnak halmozott fel ennyi rémes göncöt. Vajon miért volt neki akkora pulóvere ami még rám is nagy, mikor soha meg sem közelítette e méretemet? Régen láttam már ennyi válltömést mint ma :) Sajnos a jó kis 70-es évek beli ruhákból már semmit nem találtam. És hiába túrtam bele minden táskába és zsebbe üzenet sem volt. 

Pedig annyira akartam anya, hogy legyen valami...

Kaszás Attila: A padlás - Örökre szépek