Van ez a Karácsony

Nem igazán az én műfajom, de van. Néha nagyon sajnálom/szégyellem, hogy szegény gyerekeimnek nem tudok igazi ünnepi hangulatot teremteni, illetve, dehogynem. Vannak közös kajálások, gitározás, filmnézés... csak az az áhitatos meghittség, gyertyagyújtós, kiöltözős koccintásos ... na az nincs. Nekem nem hiányzik, nyilván pont ezért nincs, de ki tudja később nem válik-e kárukra, hogy az anyjuk nem tanította meg őket ünnepelni. Mondjuk ez most már mindegy is.
Szerintem ott veszítettem el a fonalat mikor Istenlába el kezdett folyamatos munkarendben dolgozni, és se az ünnep előtt, se az ünnep alatt nincs hosszabb időt itthon folyamatosan. Viszonylag nehéz meghitten karácsonyozni december 25-én, úgy hogy az utána következő két nap Ő dolgozni megy,m aztán egyet itthon van, aztán dolgozni megy(ünk)..... Próbáljon csak valaki belesűríteni egy estébe és egy napba testvéreket, nagyszülőket két oldalról .... Rögtön nem olyan áhitatos az egész. Szóval nem szeretem na, idén meg különösen nem. Rettegtem tőle, és most hogy épp benne vagyok is eléggé utálom. Hiányzik anyukám, ami nem lenne akkora baj, mint az a teher, hogy soha többet nem látom. Nehezen bírkózom ezzel, pedig sosem tapadtam piócaként anyámra. Csak úgy ott voltunk..., ha kellett, meg néha akkor is amikor nem... De ez a soha többet... ez felfoghatatlan.

Ez is volt

Túlélem, ha beledöglök is

Mikor kicsit jobb lenne már mindig jön valami. Például addig nyúz apám, hogy pakoljam ki anyu szekrényét amíg neki nem állok. Aztán épphogy nekiállok és jön a hasmenés... ami már hetek óta nem kísértett, és mivel megint így jött rám azt gondolom, az anyu dolgoktól van. Aztán jön a sírás/nevetés, hogy valaki aki ennyire nem szeretett/tudott öltözködni mint az anyukám mi a jó francnak halmozott fel ennyi rémes göncöt. Vajon miért volt neki akkora pulóvere ami még rám is nagy, mikor soha meg sem közelítette e méretemet? Régen láttam már ennyi válltömést mint ma :) Sajnos a jó kis 70-es évek beli ruhákból már semmit nem találtam. És hiába túrtam bele minden táskába és zsebbe üzenet sem volt. 

Pedig annyira akartam anya, hogy legyen valami...

Kaszás Attila: A padlás - Örökre szépek

picsogó

Nem nagyon találom magam. Folyamatosan anyukám után sírok. Nem nagyon van napom bőgés nélkül. Ráadásul begyullatd a lábfejemben egy csont ami kiaszottul fáj, cipőt húzni csak fájdalomcsillapító hegyek beszedése után tudok. A héten a három munkanapot táppénzen töltöttem, hogy pihentessem a lábam, ami egyébként tele van ragasztva fájdalomcsillapító tapasszal. A tapasz mindenre jó, például olyan vagyok mint Jackson csak én a lábamon, de a fájdalmam nem csillapítja igazán. A fentiekből következik, hogy menni nem nagyon tudok, szóval itt rohadok (nem mintha nagy kedvem lenne bármi máshoz, és az időjárás sem csalogat a szabadba) . Hétfőn azért bedrogoztam magam és elmentünk a csajokkal meg Istenlábával Budapest Bár koncertre. A koncert jó volt, a lábam fájt, a zenészek virtuózok, a vendégek szuperek, és hát igen ott volt a Bandi is aki meg... Holnap egy kerti partira lennénk hivatalosa, ami - remélhetőleg, az időjárásra való tekintettel - elmarad. Nem nagyon szeretnék ugyanis cipőt húzni...

Miközben eszemben sincs cipőt húzni, lábra állni, és egyáltalán... aközben azért (éljen a következetesség) egyfolytában siratom az elmaradt szuper őszömet (ami nekünk a nyár ugyebár, mert mi inkább őszölni szeretünk), a családi balatonozást és az édeskettes gemencelődést. Az őszi Gemenc nagyon hiányzik nekem. Jó régóta nem hagytam már ki, és sosem unom meg. Jó lenne a lelkemnek most is..., de most már nem olyan jó az idő, hogy egész nap csatangolhassak kint, és a szabadságom is elfogyott az anyuzásba. A gyerekes Balaton még bepótolódik november vége felé, de az sem az igazi már. Novemberi hidegben se a teniszezés se a minigolf nem túl vonzó..., marad a beltéri kaland az viszont elég uncsi, de azért jobb a semminél. 

Állítólag idén is lesz Karácsony, ettől a hírtől eléggé be vagyok tojva, soha életemben nem voltam anyukám nélkül Karácsonykor. Soha. Pedig néha szerettem volna. De most meg nem.

Az állandó picsogás mellett/ellen beiratkoztam egy kezdő német nyelvtanfolyamra. A tököm se tudja valójában miért, ha csak nem azért mert ingyen van és munkaidőben :) mert rohadtul rühellem a német nyelvet agyam meg nincsen. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok német szavakat megtanulni. Azt most nem tudom konkrétan megmondani, hogy bármi mást megtanulni képes lennék-e, mert ilyen irányú kisérletek épp nem folynak, de lehet, hogy nekem teljesen elfogyott az agyam. Egyáltalán nem alkalmas se befogadásra se más egyébre, a meredt bambuláson kívül. Pedig lassan kénytelen leszek visszaintegrálódni ha nem is a munka, de legalább a munkahelyem világába, de az elmúlt egy hónapban összesen 8 napot töltöttem ott. Szóval valami kéne, vagy valaminek történni kéne, vagy inkább nem kell semmi és mindenki hagyjon békén....

Halványlila...

Az utolsó út együtt 2014.10.13-14

Az én anyukám a világ minden gondját magára vette. Ő volt a legönzetlenebb ember a világon akit valaha ismertem, és ezek nem csak frázisok. Soha életemben nem ismertem még egy ilyen embert aki minden helyzetben képes volt mindenkit maga elé helyezni, úgy hogy közben mindannyiunknak a maximumot adta, abból amit adhatott. Minden eltávozó családtagjáról napi szinten gondoskodott, hogy aztán képtelen legyen feldolgozni édasanyja elvesztését. Azt hiszem ebbe kicsit bele is betegedett, mert onnantól kissé keserű és szomorkás lett.   Imádott mesélni, minden este hét órakor felhívott és fél órán keresztül mesélt nekem olyan dolgokról amik egyáltalán nem érdekeltek, de most mindenem odaadnám ha felhívna  és mesélne. Az én anyukám imádott csavarogni, jönni-menni, boltos lányokkal beszélgetni, jó akció után kutatni, és be kell látni ezt mesteri szinten művelte . Az én anyukám gyakorlatilag többet tudott spórolni, mint amennyit megkeresett. Ismerte és szerette a környék összes boltos kislányát, patikusát, biztonsági őrét. Lehet, hogy ő volt az egyetlen a városban akinek a buszon az ellenőrök is a barátai voltak, az én anyukám a postás unokájának születését is örömmel osztotta meg velem.Rengeteget aggódott a baránőijért, sokat gondolt volt osztálytársakra, kollégákra, és a jó kis klinikás időkre.

Az én anyukám volt a legjobb nagymama, olyan nagymama volt amit sosem gondoltam volna a nagymamasága előtt , mert ugye az anyáknak mindig sok dolguk van, az anyák túlterheltek, de a nagymamák csodákat tesznek. Soha nem fogom elfelejteni azt  a fantasztikus belefelejtkezős boldogságot ahogy a gyerekeimmel játszott. Ahogy üveggolyóval gurigázott a földön ülve kinder figurákra, ahogy kártyázott, társasozott, vagy sakkozni tanult a gyerekektől.... Vityának ő volt a bölcsőde, aztán később ő csórta ki az oviból a hátam mögött még alvás előtt, hogy több időt lehessenek együtt. Ő vett neki új zenelejátszót az egész várost bejárva, mikor a tőlünk kapott kütyü  elveszett, hogy bajba ne kerüljön az unokája (ezt pár napja mesélte el a kisfiam.), ha unokáról volt szó akkor az anyukám, pont olyan csibész volt mint a gyerekek. Járta velük a Mandulást, Tettyét...., hozzánk költözött és unokázott mikor rámjött az utazgatás. Az én anyukám nem volt anyós, neki csak gyerekei voltak, és úgy  szeretett minket Bandit, Tündit, Csabit, engem, hogy abból ki nem derült volna ki az akit ő szült és ki az akit nem.

Az én anyukám végtelenül makacs volt. Hiába mondtuk neki, hogy túl  sovány és menjen orvoshoz, ezt már csak túl későn  tudtuk elérni nála. Az erőszakos rábeszélést azóta is bánom , mert azonnal szembesülnie kellett a letaglózó hírrel, hogy menthetetlen beteg. De ha mindezt akkor nem mondják meg neki, akkor nem tudtunk volna megbeszélni mindent, hogy mi hogy legyen, kinek kell szólni, hogy milyen zene szóljon a búcsúztatón. De előállt például azzal az ötlettel is, hogy italt szolgáljak fel a szertartás előtt, hogy jobb kedvetek legyen.

 Az elmúlt másfél hónap minden napját az anyukámmal töltöttem, hol vele nevettem, hol rajta, hol teljesen megdöbbentem, hol nagyon mérges voltam, hol vele sírtam, hol vigasztaltam. Esténként búcsúzóul megpusziltam a homlokát és ő megsimogatta a fejem...Aztán eljött a nap mikor én simogattam a fejét és fogtam a kezét... fogtam a kezét és az anyukám egyszercsak már egész máshol volt...

Szeretlek anya, és most fájdalmasan hiányzol, de igérem hogy talpra állok, és tudom, hogy mindig itt leszel velem.

Ági (búcsúbeszéd)

Anya

Szeptember 23-án délután három órakor anyukám elaludt. Fogtam a kezét, simogattam...

Egyszer majd írok erről bővebben is, csak ahhoz előbb meg kell tanulnom élni.