picsogó

Nem nagyon találom magam. Folyamatosan anyukám után sírok. Nem nagyon van napom bőgés nélkül. Ráadásul begyullatd a lábfejemben egy csont ami kiaszottul fáj, cipőt húzni csak fájdalomcsillapító hegyek beszedése után tudok. A héten a három munkanapot táppénzen töltöttem, hogy pihentessem a lábam, ami egyébként tele van ragasztva fájdalomcsillapító tapasszal. A tapasz mindenre jó, például olyan vagyok mint Jackson csak én a lábamon, de a fájdalmam nem csillapítja igazán. A fentiekből következik, hogy menni nem nagyon tudok, szóval itt rohadok (nem mintha nagy kedvem lenne bármi máshoz, és az időjárás sem csalogat a szabadba) . Hétfőn azért bedrogoztam magam és elmentünk a csajokkal meg Istenlábával Budapest Bár koncertre. A koncert jó volt, a lábam fájt, a zenészek virtuózok, a vendégek szuperek, és hát igen ott volt a Bandi is aki meg... Holnap egy kerti partira lennénk hivatalosa, ami - remélhetőleg, az időjárásra való tekintettel - elmarad. Nem nagyon szeretnék ugyanis cipőt húzni...

Miközben eszemben sincs cipőt húzni, lábra állni, és egyáltalán... aközben azért (éljen a következetesség) egyfolytában siratom az elmaradt szuper őszömet (ami nekünk a nyár ugyebár, mert mi inkább őszölni szeretünk), a családi balatonozást és az édeskettes gemencelődést. Az őszi Gemenc nagyon hiányzik nekem. Jó régóta nem hagytam már ki, és sosem unom meg. Jó lenne a lelkemnek most is..., de most már nem olyan jó az idő, hogy egész nap csatangolhassak kint, és a szabadságom is elfogyott az anyuzásba. A gyerekes Balaton még bepótolódik november vége felé, de az sem az igazi már. Novemberi hidegben se a teniszezés se a minigolf nem túl vonzó..., marad a beltéri kaland az viszont elég uncsi, de azért jobb a semminél. 

Állítólag idén is lesz Karácsony, ettől a hírtől eléggé be vagyok tojva, soha életemben nem voltam anyukám nélkül Karácsonykor. Soha. Pedig néha szerettem volna. De most meg nem.

Az állandó picsogás mellett/ellen beiratkoztam egy kezdő német nyelvtanfolyamra. A tököm se tudja valójában miért, ha csak nem azért mert ingyen van és munkaidőben :) mert rohadtul rühellem a német nyelvet agyam meg nincsen. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok német szavakat megtanulni. Azt most nem tudom konkrétan megmondani, hogy bármi mást megtanulni képes lennék-e, mert ilyen irányú kisérletek épp nem folynak, de lehet, hogy nekem teljesen elfogyott az agyam. Egyáltalán nem alkalmas se befogadásra se más egyébre, a meredt bambuláson kívül. Pedig lassan kénytelen leszek visszaintegrálódni ha nem is a munka, de legalább a munkahelyem világába, de az elmúlt egy hónapban összesen 8 napot töltöttem ott. Szóval valami kéne, vagy valaminek történni kéne, vagy inkább nem kell semmi és mindenki hagyjon békén....

Halványlila...

Az utolsó út együtt 2014.10.13-14

Az én anyukám a világ minden gondját magára vette. Ő volt a legönzetlenebb ember a világon akit valaha ismertem, és ezek nem csak frázisok. Soha életemben nem ismertem még egy ilyen embert aki minden helyzetben képes volt mindenkit maga elé helyezni, úgy hogy közben mindannyiunknak a maximumot adta, abból amit adhatott. Minden eltávozó családtagjáról napi szinten gondoskodott, hogy aztán képtelen legyen feldolgozni édasanyja elvesztését. Azt hiszem ebbe kicsit bele is betegedett, mert onnantól kissé keserű és szomorkás lett.   Imádott mesélni, minden este hét órakor felhívott és fél órán keresztül mesélt nekem olyan dolgokról amik egyáltalán nem érdekeltek, de most mindenem odaadnám ha felhívna  és mesélne. Az én anyukám imádott csavarogni, jönni-menni, boltos lányokkal beszélgetni, jó akció után kutatni, és be kell látni ezt mesteri szinten művelte . Az én anyukám gyakorlatilag többet tudott spórolni, mint amennyit megkeresett. Ismerte és szerette a környék összes boltos kislányát, patikusát, biztonsági őrét. Lehet, hogy ő volt az egyetlen a városban akinek a buszon az ellenőrök is a barátai voltak, az én anyukám a postás unokájának születését is örömmel osztotta meg velem.Rengeteget aggódott a baránőijért, sokat gondolt volt osztálytársakra, kollégákra, és a jó kis klinikás időkre.

Az én anyukám volt a legjobb nagymama, olyan nagymama volt amit sosem gondoltam volna a nagymamasága előtt , mert ugye az anyáknak mindig sok dolguk van, az anyák túlterheltek, de a nagymamák csodákat tesznek. Soha nem fogom elfelejteni azt  a fantasztikus belefelejtkezős boldogságot ahogy a gyerekeimmel játszott. Ahogy üveggolyóval gurigázott a földön ülve kinder figurákra, ahogy kártyázott, társasozott, vagy sakkozni tanult a gyerekektől.... Vityának ő volt a bölcsőde, aztán később ő csórta ki az oviból a hátam mögött még alvás előtt, hogy több időt lehessenek együtt. Ő vett neki új zenelejátszót az egész várost bejárva, mikor a tőlünk kapott kütyü  elveszett, hogy bajba ne kerüljön az unokája (ezt pár napja mesélte el a kisfiam.), ha unokáról volt szó akkor az anyukám, pont olyan csibész volt mint a gyerekek. Járta velük a Mandulást, Tettyét...., hozzánk költözött és unokázott mikor rámjött az utazgatás. Az én anyukám nem volt anyós, neki csak gyerekei voltak, és úgy  szeretett minket Bandit, Tündit, Csabit, engem, hogy abból ki nem derült volna ki az akit ő szült és ki az akit nem.

Az én anyukám végtelenül makacs volt. Hiába mondtuk neki, hogy túl  sovány és menjen orvoshoz, ezt már csak túl későn  tudtuk elérni nála. Az erőszakos rábeszélést azóta is bánom , mert azonnal szembesülnie kellett a letaglózó hírrel, hogy menthetetlen beteg. De ha mindezt akkor nem mondják meg neki, akkor nem tudtunk volna megbeszélni mindent, hogy mi hogy legyen, kinek kell szólni, hogy milyen zene szóljon a búcsúztatón. De előállt például azzal az ötlettel is, hogy italt szolgáljak fel a szertartás előtt, hogy jobb kedvetek legyen.

 Az elmúlt másfél hónap minden napját az anyukámmal töltöttem, hol vele nevettem, hol rajta, hol teljesen megdöbbentem, hol nagyon mérges voltam, hol vele sírtam, hol vigasztaltam. Esténként búcsúzóul megpusziltam a homlokát és ő megsimogatta a fejem...Aztán eljött a nap mikor én simogattam a fejét és fogtam a kezét... fogtam a kezét és az anyukám egyszercsak már egész máshol volt...

Szeretlek anya, és most fájdalmasan hiányzol, de igérem hogy talpra állok, és tudom, hogy mindig itt leszel velem.

Ági (búcsúbeszéd)

Anya

Szeptember 23-án délután három órakor anyukám elaludt. Fogtam a kezét, simogattam...

Egyszer majd írok erről bővebben is, csak ahhoz előbb meg kell tanulnom élni.

08.31.

Ma van Istenlába születésnapja :) Elég pocsék lehetett neki gyerekkorába a tanévkezdéssel ünnepelni a születésnapját. Éééés most se sokkal jobb neki, mert rögtön részt vehetett egy tanévnyitón, ami lássuk be azért nagy siker volt :) mivel Bebe szerepelt. Mindezek után pedig anyukáméknál tortáztunk egyet. Holnap suli :(

és a video

Ezek is voltak

Mamabaj

Van ugye a mamabaj amiről sejtettük, hogy van, meg azt is hogy súlyos, de a mama csak súlyos zsarolások árán volt hajlandó erről megbizonyosodni. Végül is igaza is volt ki a faszomnak kell ez a tudat, meg a fasza kis magyar egészségügy. Hogy milyen orvosok vannak? Ma pl. közölte a háziorvos anyukámmal, hogy hónapok óta nézegeti az ablakból, hogy milyen szarul néz ki anyám (az nem jutott eszébe, hogy évek óta nem látta rendelésen, anyám meg így néz ki, akkor esetleg rá kéne nézni, mert az hogy a TB kártyája nála van, nem csak a lóvét kell, hogy hozza neki, hanem kötelezettségekkel is jár). Na ez a hivatástudattal, és empátiával jó ellátott drágaság ma közölte anyukámmal aki annyira jól van, hogy már semmiféle kezelés nem javallt neki, hogy nem kéne ennyire cinikusnak lenni. Még az úrilányi neveltetésem sem tudott visszatartani attól, hogy közöljem vele, hogy szerintem anyám egészen pontosan úgy reagál a helyzetre, ahogy egész életében reagált mindenre, de ha épp a fején lenne kedve pörögni, akkor meg úgy reagálna, mert tulajdonképpen nincs olyan sok ideje már, hogy mások véleménye érdekelje.
Ugyanettől a kedves doktornőtől kaptunk ma szemészeti és kardiológiai beutalót is, nyilván, hogy nehogy így a végstádiumban rosszul lásson már, vagy rájöjjön a szívdobogás. Az, hogy mentális segítség kellene eszébe se jutott. Úgy kellett szólnom neki, hogy kéne némi szorongás gátló... Kaptunk is beutalót a pszichiátriára. Na, oda el is megyünk, mert megbeszéltük a mamával, hogy ott még úgyse voltunk, hátha lesznek szórakoztató bolondok. Aztán íratunk valami jó kis mosolybogyót, hazamegyünk mindannyian beveszünk egyet, aztán csapunk egy jó kis bulit. Csak előtte szerzünk még egy kis anyagot a bükki füvesembertől is. Na, ezentúl így élünk amíg tudunk, aztán mikor már így nem megy akkor meg majd úgy ahogy akkor tudunk, de szépen fogjuk csinálni, együtt. (Én mondjuk már most xanaxal nyomom, mert másképp nem bírom, viszont most már némi sírást is megengedek magamnak, de igyekszem kímélni a gyerekeket). Csak az a baj, hogy nagyon sokszor arra gondolok, hogy még én is gyerek vagyok, és egy gyereknek kell anyuka, aki dicsér, meg támogat, meg segít, meg akinek te vagy a legüberfaszakirálylányabb a világon. Mi a faszt fogok kezdeni az anyukám nélkül? Én nem akarok felnőni, nem akarok temetni. Jól van hajlandó vagyok minden ilyen rémségről beszélgetni vele, meg vitatkozni temetési zenéken, hajlandó vagyok végighallgatni, hogy ez a tiéd lesz kislányom...., pedig ettől is a hideg ráz, de én nem tudom eltemetni az anyámat. Nem akarom!

Mamaszáj

Sokat vagyok anyukámmal mostanában. Az ok nem túl rózsás és a hangulat is sokszor siralmas, de azért igyekszünk humort vinni a nyomorba.

- Anya, mikor hatvan kiló voltál miért álltál neki almaecetet inni, hogy fogyjál?
- Mert ötven kiló akartam lenni, nem tudom miért, de gondoltam az ötven olyan jó. Tulajdonképpen most sem akarok mást, csak most negyven vagyok.