Nagyon sok minden kavarog

bennem, és körülöttem is. Igyekeztem kézben tartani a dolgokat és nem csak sodródni. Utat engedtem a bánatnak, mikor tudtam, hogy úgyis utat talál... Még mindig rengeteg bennem a bánat és a riadtság is. Néha jön egy-két pofon, és én tanulom, hogy milyen az mikor nem csak állod, hanem felveszed a kesztyűt. Az elmúlt pár évben nem nagyon volt ebben részem, illetve D. adta a pofonokat rendesen, őt viszont simán el tudtam küldeni, gyakorta akár a francba is.
Egészen új távlatok nyílnak előttem, pl. elhagyhatom az irodám amikor csak kedvem tartja, akkor eszem mikor éhes vagyok, és azzal beszélgetek akivel akarok. Ennek ellenére hiányzik D., pedig ténylegre nem kenyerem a mazohizmus (egyéb izmusok sem).
Pillanatnyilag hivatalosan nincs főnököm, de azért persze van. Nyilván hamarosan meglesz az ideiglenes megbízatása is, viszont szeptemberig hagyni fogja ülepedni a dolgokat, úgyis jön a nyári szünet, szóval egyelőre nem fordul ki sarkaiból a világ. A hogyan tovább meg majd kiderül, leginkább a pályáztatás után. Kinevezett főnököm leghamarabb 1 év múlva lehet, remélhetőleg ugyanaz aki a megbízott lesz.
Nyilván egy teljesen más karakter és egészen másként bolond mint D. Nálunk szintem mindenki bolond, bár lehet, hogy az egész világon így van ez.
Csütörtökön lesz D. búcsúztatója egy református templomban. Folyamatos kapcsolatban vagyok a családjával, ami nyilvánvalóan abban merül ki, hogy segítek ha kérik, meg elmondom mit gondolok, ha erre van igény. Ez elég nehéz, mert mikor véletlen jól lennék egy kicsit, akkor garantáltan bele kell merülnöm valami gyászos dologba.
A héten jönnek elvinni D. személyes cuccait, ettől nagyon tartok, így előre megrázó eseménynek tűnik.
Tegnap újra kötöttem két hét után. A családi logisztika még nem megy úgy mint azelőtt, csak nézek mint egy újszülött ha a gyerekek mesélnek, vagy a programokat sorolják. Bebének hasfájása van :(
Pénteken évzáró, szombaton Soma ballag. Na ezek már fejben vannak.
Istenlába foglalt vendégszobát Pesten három éjszakára, szóval lesz majd egy kis helyrerázó csavargás, bár az erőnlétem béka segge alatti.
Ellenben egy dietetikus segítségével 3. hete megváltoztattam a táplálkozásom és lassan nekikezdek a szobabiciklizésnek, egyéb mozgás nem javallott :) míg 10 kilót le nem adok, és még csak háromnál tartok, szóval egyelőre édes a tespedés. Tényleg lehet cukor és finomított szénhidrát, valamin üditő nélkül élni, még nem vagyok benne biztos, hogy érdemes is, de lehet. Ősszel felmegyek a Zengőre. Kis lépés az emberiségnek...
Sokat gondolok a Gemencre, az Ágiékra akik ott laknak és most minden ment a víz alá. A sok kis bébi vadra.... Mire legközelebb megyek már sokkal nagyobb részt lesz erőm és energiám bejárni. Jó erre gondolni.
Most két hónapig majd lesz időm törődni magammal. Ez is jó, tekintve, hogy 22 kilótól tervezek megszabadulni.

Adatok a kezdetről:
testzsir: 46,1% :(
BMI 37,2
másodokú elhízás

Még nem tudom...

Van a hónap végén egy hét mikor majdnem szinglik leszünk, mert a két kicsi táborban lesz. Mivel elég magasra ért mostanában a sz@r körülöttünk úgy gondoltuk szabira megyünk és kiheverünk. Spórolós kiheverést tervezünk, mert valahogy nem vet fel a pénz mostanában.
Azon vacillálunk épp, hogy Pest vagy Szeged legyen a célállomás. Pesten már nagyon régen nem voltunk kettesben, úgy hogy odamehessünk ahová akarunk, Szeged meg szerelem (nekem). Egyelőre tanácstalanság van a szegedi tópart kemping apartmanja és BP tkom vendégszoba vagy egyetemi vendégszoba között. Szerintem Istenlába inkább Pestre menne, én meg Szegedre. Szegedet ő már unja, én meg nem fogom soha :), viszont mindig odamegyünk ahová én akarom. Ámbátor Szegeden a kempinggel jár strand is :) Lassan dönteni kéne, ha bármit is akarunk :). De mit akarunk?

Olyan nagy

lett bennem a szomorúság, hogy már el se férek tőle. Ott van mindenhol, nem ereszt. Mellémszegődik már reggel mikor becsukom az ajtót magam mögött. Együtt megyünk a buszon, bár a szomorúság ott már jön kifelé, én meg győzöm vissza pislogni. Aztán mikor bemegyünk a kapun rákacsint a fekete zászlóra, csak olyan félig kicsordulón. Az intézetajtóban ott van a "bánatos kutya szemű" fénykép, rámosolygok, a szomorúság szaporán igyekszik kifelé, folyik az arcomon. Gyorsan megyek végig a folyosón, nem fordulok hátra mikor visszaköszönök az engem üdvözlőknek. Beérek az irodámba, leteszem a táskám... benyitok a piros ajtón..., bemegyek, lekuporodok a kanapé sarkára, a szomorúság kitörni készül belőlem és én  hangosan kérdezem, hogy a francba tehette ezt meg velem? Elüldögélek, egy kicsit jobban vagyok, mély levegőt veszek és nekiállok a dolgomnak. Igyekszem nem gondolni semmire, de egyszer csak érzem, hogy már megint itt motoszkál a szemem sarkában, és hiába űzném, hajtanám nem ereszt az a fránya torokszorító bánat. Egész nap csak jön, ömlik kifelé belőlem a szomorúság, és mégsem fogy el.

Isten önnel Dumbledore

Ha az életben nincs már több móka meghalunk, mint ha nem volna több dolgunk a világban, és édes lenne a halál.

M mamája

M. mamija után maradtak ezek a fonalak, aki azt gondolta, milyen jó lenne ha lenne az anyukájának mamusz a Mami fonalából, mert az olyan mindennaposan együttlevős. Rajtam meg ne múljon, abba se tudtam hagyni a mamuszolást.

Jó szar képek, de a fény máshol tartózkodik, a tutyikat meg holnap elviszem. Szóval ez van ... :(

A nagy repülő projekt

Hát ki gondolta volna, hogy ekkora lesz? Mondjuk az orra meghorgolása után én már igen :) Még szerencse, hogy van kinek ajándékozni :)

A hallgatás oka - a rettegés foka

Na, akkor a tegnapi laza felvezetés után csapjunk a lecsóba. Mostanság elég hallgatag vagyok, mind a megszokott fb baráti társaságokban, mind itt. Akik kicsit jobban ismernek tudják, ha bajom van nem beszélek, ilyenkor rámtör a hallgatás. Ezt nem direkt csinálom és idővel nyilván ki is beszélem, meg sokszor akutan is megvitatom a problémákat aktuális személyekkel, de pl. a mostani helyzetben anyámnak is csak annyit szoktam mondani, hogy én nem szeretnék erről a dologról beszélni, de ő megvitathatná a Szent Ritával (vele van jóban, na :), egyébiránt nem is katolikus, amúgy meg mindenki olyan "barátot" választ amilyet akar, az ilyen szentek meg legalább nem kritizálnak, nem itélkeznek, nem méricskélnek...

Tőmondatokban.
A múlt pénteken temetésen voltam, a keresztanyám édesanyját temettük, nagyon sok kedves régi emlékem fűződik hozzá, és szép kor élt meg.
A nagybátyám egyre rosszabbul van a fél évvel ezelőtti agyvérzést követően.
Az unokatesómnak rosszak lettek a rák markerei (5-6 éve mellrákja volt)
Az anyám lassan csonttá van soványodva, bár állítja, hogy semmi baja, és persze orvoshoz már miért is menne.
D. hát D. pillanatnyilag a legneccesebb ebben a körben, pl. ha holnap ilyenkor is lesz még az már félsiker hatalmas siker. És miközben én egész nap szorongok - hogy már a refluxom is kiújult - ő telefonon baszogat (alaptalanul, és durván). A nap végére már konkrétan inkább miatta sírtam mint érte, és valahogy mégis annyira nem akarom, hogy alagutakban rohangáljon a fény felé. Mert valahol mélyen D. jóember is tud lenni, vicces, meg szórakoztató, miközben persze ő a legelviselhetetlenebb ember akit valaha ismertem. Talán ezért is nem akarom elveszíteni, hiszen egy kuriózum.

kéne egy varázspálca