A hallgatás oka - a rettegés foka

Na, akkor a tegnapi laza felvezetés után csapjunk a lecsóba. Mostanság elég hallgatag vagyok, mind a megszokott fb baráti társaságokban, mind itt. Akik kicsit jobban ismernek tudják, ha bajom van nem beszélek, ilyenkor rámtör a hallgatás. Ezt nem direkt csinálom és idővel nyilván ki is beszélem, meg sokszor akutan is megvitatom a problémákat aktuális személyekkel, de pl. a mostani helyzetben anyámnak is csak annyit szoktam mondani, hogy én nem szeretnék erről a dologról beszélni, de ő megvitathatná a Szent Ritával (vele van jóban, na :), egyébiránt nem is katolikus, amúgy meg mindenki olyan "barátot" választ amilyet akar, az ilyen szentek meg legalább nem kritizálnak, nem itélkeznek, nem méricskélnek...

Tőmondatokban.
A múlt pénteken temetésen voltam, a keresztanyám édesanyját temettük, nagyon sok kedves régi emlékem fűződik hozzá, és szép kor élt meg.
A nagybátyám egyre rosszabbul van a fél évvel ezelőtti agyvérzést követően.
Az unokatesómnak rosszak lettek a rák markerei (5-6 éve mellrákja volt)
Az anyám lassan csonttá van soványodva, bár állítja, hogy semmi baja, és persze orvoshoz már miért is menne.
D. hát D. pillanatnyilag a legneccesebb ebben a körben, pl. ha holnap ilyenkor is lesz még az már félsiker hatalmas siker. És miközben én egész nap szorongok - hogy már a refluxom is kiújult - ő telefonon baszogat (alaptalanul, és durván). A nap végére már konkrétan inkább miatta sírtam mint érte, és valahogy mégis annyira nem akarom, hogy alagutakban rohangáljon a fény felé. Mert valahol mélyen D. jóember is tud lenni, vicces, meg szórakoztató, miközben persze ő a legelviselhetetlenebb ember akit valaha ismertem. Talán ezért is nem akarom elveszíteni, hiszen egy kuriózum.

kéne egy varázspálca