Anyósom újra bizonyította, hogy pont az és annyi aminek és amennyire tartom. Hetekkel Karácsony előtt meghívtam őt és a vele együtt élő - családelhagyó - sógoromat ebédre. Istenlába még azt is felajánlotta nekik, hogy értük megy. Reggel kelve kész kis menetrendet állítottunk össze magunknak, hogy mi mikor süljön, hogy minden időre meglegyen. Leves, hús, mártás, rántott hús, hal, töltött káposzta, torta... Fél tizenkettő körül Istenlába rájuk telefonált, hogy egy óra múlva megy. Erre anyósom közölte, hogy ja, a Petinek más programja lett és már elment reggel otthonról, ő érte meg korábban menjünk mert kettő óra valamikor megy a vonata, mert megy a sógornőmhöz...
Láttam szegény Istenlábán is, hogy szíjjevágja az ideg, és én sem voltam épp a nyugalom szobra. Felemlegettem az összes szentséget az már egyszer biztos.
Istenlába elment a drága mamáért, a leves már kész volt, ők leültek, ettek, én meg addig csináltam mindig a következő fogást. A víz szakadt rólam, a vérnyomásom az egekben volt, és szívem szerint a büdös banya fejére öntöttem volna az egészet. Igyekeztem hozzá sem szólni, de azért mikor bejutottam én is a szobába, és dicsérgette a főztömet, akkor mondtam neki, hogy örülök hogy ízlik neki, de úgy egye hogy ez volt az utolsó.
A sógorommal azóta nem is beszéltünk benne annyi sem volt se előre, se utólag, hogy egy bocsánatkérést idelökjön, vagy kellemes lószart kívánjon.
Szóval, most már bizonyos, hogy jövőre csak egy dínom-dánomot tartunk.
