Morbid dolog

Húsvétkor nyulat enni. Szerintem.

Bár senkit nem hajtott túl a lelkesedés, azért a legdurvább résznek lassan a végére jutunk. Somi és Bebe csinálták a nagyszobai portörlést. A könyveket nem szedtük le, mi már csak ilyen trehányak és lusták vagyunk, na meg arra egy teljes nap kéne, így csak a csetreszek, toy story figurák, és E.T-k kerültek egymással szembe az erkélyen való összecsapkodáskor, majd szépen vissza a letörölt polcra. A szépenhez Istenlábának nyilván lesz egy két szava, de majd igazít rajtuk. Vitya és Eszti nyerte meg az ajtók, ajtókeretek és ablakkeretek lemosását. Enyém a fürdő, wc, konyha, és az összes ablak üveg. Minden gyerek miután végzett a saját szobájában folytatja. Somáékat nem irigylem, mert ők borzasztó kupisak (holnapra ugyanakkora rumlit fognak varázsolni, mint ami ma volt takarítás előtt). Már zúg a porszívó ami valakinél már a végfázist jelzi. Közben sípol a mosógép, mehetek teregetni is. A pizzát ma a futár hozza - mindenki éhen akar halni. A vízkőoldó tönkretette a melegítő alsóm. Totál ráfizetés ez a nap :) Istenlába biztos örülni fog mikor hazajön a rendre és tisztaságra azzal tudattal, hogy a hétvégén semmi ilyesmiben nem kell részt vennie. Természetesen már volt telefon a munkahelyemről is :) Most hideg kólát szürcsölök és arra gondolok, hogy egy óra múlva már mehetek fürdeni és hajat mosni.
Ahogy elnézem mi takarítás után sem nyernénk sehol tisztasági versenyt, de ezt már tényleg leszarom. A kölykök előtt le a kalappal semmi hiszti, nyafogás... csak csendben összetartóan szenvedünk. Na mentem teregetni. Csók

Nagypéntek margójára

Nem is vagyok keresztény. Mi a szarnak csinálom ezt az egész cirkuszt nem tudom. Évek óta nem voltam semmilyen ünnep előtt szabadságon (mert a hiénák mindig előbb lecsapnak) és lehet, hogy nem is bánom. Fél nyolc van, lassan keltenem kell a gyerekeket, mert nyolcra hirdettem a munkakezdést. Eszti is itt van, szólt tegnap hogy itt alszik és segít a takarításban. Lassan kéne egy koncepció, hogy kit minek ugrasszak neki, de még csak most ittam meg a kávém és egyáltalán semmi agyműködésem nincs. Jó lenne visszafeküdni.

Mese a pajzsmirigyről

Ezt a dolgot most leginkább azért mesélem el, hogy Altair elhúzzon a vérvételre!

Mikor a Soma 5-6 hónapos volt (én meg 27 éves) elmentem egy céges kirándulásra. Nagyon jó ötletnek tűnt - a régi munkahelyemen minden évben mentünk több napos kirándulásra és a gyes(ek) alatt is hívtak mindig - mivel úrrá lett rajtam valami olyasmi amit az ember gyes betegségnek gondol. Én persze tudtam, hogy nekem rohadtul nincsen gyes betegségem, mert egyáltalán nincs nekem ilyesmire hajlamom, és egyébként is imádtam gyesen lenni. 

Szóval ebben az időszakban elég punnyadt voltam, nem nagyon érdekelt semmi, és - mint minden frissen szülővé vált nőci - folyamatos koplalásban voltam. A koplalás ellenére a szülést követően folyamatosan híztam (terhesség alatt összesen 6 kilót, és mire hazajöttünk a kórházból már kevesebb voltam, mint a terhesség előtt) el is mentem a háziorvoshoz, aki elütötte azzal, hogy biztos többet eszem, mint gondolom... (Jelzem azóta nem nagyon megyek én orvoshoz, mert úgy is teljesen mindegy mit mond az ember, ezek csak hajtogatják a magukét).

Szóval ebben az állapotban indultam neki a munkatársaimmal egy 3 napos kirándulásra a Mátrába. Az út előtt bekaptam egy dedalont hányinger ellen (nem tudom így kell-e írni, és nincs kedvem megnézni) amitől szinte egész úton aludtam. A nagyobb baj, hogy később sem lettem sokkal éberebb. Az egész kirándulásból nem is nagyon emlékszem semmire, csak arra, hogy már mindenki lefelé jött a Kékesről mire én felmásztam, valami olyan állapotban amit még most sem vagyok képes kétségbe esés nélkül ecsetelni. Hozzátartozik, hogy sosem voltam egy "fittipaldi", de a magam tempójában bármikor bárhová elmentem, és akkor még csak 27 éves és 65 kilós voltam (úgy hogy abból tizet a szülést követően szedtem fel). Az ott tartózkodás többi részéről gyakorlatilag semmi emlékem nincs, átaludtam az egészet. Nem nagyon gondolkodtam én azon, hogy baj van, a többiek meg mind azt gondolták nyilván fáradt vagyok.

Mikor hazajöttem is csak annyit ecseteltem Istenlábának, hogy alig bírtam felmászni a hegyre és totál kikészültem. Aztán másnap elindultam Somival tanácsadásra, ami gyalog kb 20 percre van onnan ahol lakunk. Pár száz méterre jutottam, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a babakocsi mögött és gőzöm sincs hogyan kéne elindulni. Egyszerűen nem tudtam mit kéne tennem. Aztán eltelt egy kis  idő, jött a lépés magától, és mentünk tovább. Nem is volt semmi baj, odaértem a rendelőbe, és épp ránk került a sor, felálltam, gyerek a karomban és megint nem jött a lépés... Szerencsére jó helyen voltam. A kicsit kivették a kezemből, bevezettek a rendelőbe és hívták Istenlábát, hogy most vagy azonnal ide tud jönni, hazavisz és hívja a háziorvost, vagy hívnak egy mentőt nekem, mert innen egyedül el nem engednek.

Istenlába hazahozott, kihívta a házit, aki a tünetek alapján, és akkor már figyelembe véve gyarapodó testsúlyomat, és ödémámat pajzsmirigyre tippelt. El küldtek laborvizsgálatra, de az első labornál csak TSH-t néznek, állítólag ha az jó akkor normális a pajzsmirigy működés. Nálam az jó volt, ráadásul az alacsony pajzsmirigyműködéssel alacsony vérnyomás és pulzus is járna, nekem meg azok mind magasak voltak. Így elkezdtek másfelé gondolkodni. Én viszont közben kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat. Olyan szinten, hogy egyszercsak Istenlábának el kellett menni táppénzre, mert már nem merték rám bízni a gyereket. Én meg néztem a tévét, de sosem tudtam mit, ugyanannak a könyvnek ugyanazt az oldalát olvastam... Közben vizsgálgatták a vérem és már volt időpontom a neurológiára is mikor e biztonság kedvéért, kértek egy kontroll pajzsmirigy vizsgálatot. Addigra már mix ödémám volt, a szervezetem minden vizet megkötött szépen a zsírszövetekbe amitől mindenem dagadt lett, és olyan mint a narancsbőr. Nagyon lassan tudtam csak gondolkodni, és még lassabban beszélni, azt hiszem Istenlába volt az egyetlen ember akinek volt türelme kivárni, hogy mikor mit akarok mondani, és a mai napig emlékszem, hogy ringat a karjában és nyugtat, hogy nem fogok meghalni. Annyira ugyanis működött az agyam, hogy érzékeljem, hogy napról-napra épülök le, leszek lassabb, és vegetálok. Ott voltam egy hat éves és egy hat hónapos gyerekkel és magam is közelítettem a hat hónapos szintjére. Egyfolytában azon gondolkodtam, hogy meg fogok halni, és a kisgyerek még csak emlékezni sem fog rám. Nem emlékszem, hogy bármi más foglalkoztatott volna abban az időben.

Aztán meglett a kontroll laboreredmény ami már pocsék lett (hurrá) és végre igazolást nyert, hogy hypothyreosisom van, azaz alul, illetve esetemben nem működik a pajzsmirigyem. Szabad tiroxinom egyáltalán nem volt, ezt csak azért jegyeztem meg, mert emlékszem, hogy nagyonsoktól lett volna normális nekem meg ott volt egy nagy nulla. Elkezdtek tiroxinnal kezelni, és napról napra egyre jobban lettem. Eleinte nagyon sűrűn, kéthetente, majd havonta, három havonta, félévente kellett kontrollra járnom a szakrendelésre (minden alkalom fél napot vett igénybe). Kellett mennem jódizotópos vizsgálatra is, ahol megállapították, hogy a pajzsmirigyem szivacsos szerkezetű, és hideg göbök vannak benne (ez nem nagyon érdekelt senkit azóta sem). 

Ma már háziorvosi papírral megyek csak vérvételre, hogy ellenőrizzék a tsh-mat és szakorvos évek óta nem is látott. Ez nem az én linkségem miatt van így, több éves gyakorlat után a szakorvos mondta, hogy követhetem nyugodtan ezt a gyakorlatot, és csak ha nem vagyok jól, vagy a háziorvos nem tudja beállítani a tsh-mat akkor kell mennem.

Azt senki sem tudja mi okozta ezt az egészet, állítólag a hirtelen hormonváltozás (terhesség-szülés), illetve Csernobil ugyanúgy lehet, mint bármi más. Az sem derült ki, hogy hogyan lehet ilyen pajzsmirigy működés mellett ennyire emelkedett a szívműködésem. 

Az az őszinte nagy igazság, hogy Magyarországon az orvoslás nincs azon a szinten, hogy az emberrel törődjenek. 13 éven keresztül ment a tologatás, a kardiológus közölte, hogy ez endokrin probléma, az endokrinológus, meg hogy kardiológiai, mert az endokrin betegség ellenkezőjét produkálom. 

Mikor az egyetemre kerültem dolgozni, és produkáltam egy tőlem teljesen szokatlan alacsony pulzust (konkrétan negyvenest) és elvitt a mentő akkor lett elege a főnökömnek és küldött el egy másik nagyfejű specialistához aki totál kivizsgálta a szívemet mindenféle kütymürüttyel és megállapította, hogy vérnyomásom magas, a pulzusom szapora, szervi elváltozásnak viszont nyoma sincs. Azóta ezekre is bogyókat szedek és persze hallgatom a jótanácsokat, hogy fogyjak le. Ezek mind megvannak győződve róla, hogy én szórakozásból vagyok hájgombóc. Azt csak én és a családom tudom és tartom észben, hogy mindezeket megelőzően én egy girhes liba voltam (valószínű, hogy akkor meg túlműködött a pajzsom, aztán egyszer csak "elfáradt" és befejezte a működését). Annyira voltam sovány, hogy még felnőtt koromban is vitacolant kellett szednem, mert senki sem hitte el, hogy én eleget eszem, mint ahogy most senki sem hiszi, hogy nem zabálok naphosszat. 

A betegség tudatot hosszú évek munkájával teljesen kiűztem magamból, beszedem a bogyókat és ennyi. Már évek óta nem halok meg álmomban sem. Nem foglalkozom a dologgal, nem keresek már válaszokat, mert tudom, hogy úgysem kapok, minden doktor leszarja, hogy mi bajom van, és hogy az vajon mitől, hozzám vágják a piruláikat és részükről a fáklyás menet. 

Én meg igyekszem boldog lenni, ez most lehet, hogy túl színpadiasan hangzik, de tényleg igaz, én akkor ott nagyon mélyen annyira biztos voltam abban, hogy nincs tovább..., azt hiszem akkor tanultam meg örülni mindennek ami van, és nem folyamatosan vágyni valamire ami még kell. Mikor már egy éve szedtem a gyógyszert és teljesen jól voltam elkezdtem vágyni még egy gyerekre. Az orvosok azt mondták, hogy szigorú ellenőrzés mellett ezt nyugodtan megtehetem, de ezzel a betegséggel nem biztos, hogy teherbe fogok esni. Nagyon erősen élt bennem a gondolat, hogy ha terhes leszek, kihordok és megszülök még egy gyereket akkor biztos, hogy minden rendben van, mert Isten biztos nem hagyná különben. És így is lett. Az első próbálkozásra terhes lettem (ebben nagyon jó vagyok) és a végrebiztoslányomlesz helyett itt van nekem a Bebe:)

Én meg köszönöm jól vagyok :)

Az életben az a jó

hogy vannak apró örömei.

Mosttól például azért vagyok boldog hangulatban mert csütörtöktől itthon leszek szabin (ez nem sűrűn jön össze nekem). A kisfickók persze nem annyira boldogok ettől, mert ha csak ők vannak itthon hárman akkor szabad a vásár és egész nap csak gépeznek, tévéznek, én meg már előre bezengtem, hogy csütörtökön egész nap porűzés és sikamika lesz. Magyarázhatnám persze nekik, hogy ezt én is pont annyira utálom mint ők, de úgysem hinnék el. A gyerekek valahogy meg vannak győződve arról, hogy a felnőttek (vagy annak látszó egyedek) igenis imádnak takarítani, főzni, mosni, mosogatni...

Mondom én állandóan, hogy mennyire gyűlölöm mindezt, de látom az arcukon hogy nem hisznek nekem, és emlékszem is gyerekkoromból valami olyan gondolatra, hogy ugyanmá' ha utálnád nem kéne ezt csinálnunk, mert te azt csinálsz amit akarsz, és engem is nyugodtan kényszeríthetsz minden szarra... Na szerintem az én "kicsikéim" is pontosan ezt gondolják, én meg majdcsak túlélem valahogy hogy meredeken hanyatlik a népszerűségi indexem.

Na de boldog nem ettől vagyok, hanem hogy Istenlába is itthon lesz péntektől (a kis mázlista még a csütörtöki őrmesterségem is megússza) egészen keddig. Persze ez sokaknak megint nem fantasztikum, de olyan ünnep, hogy Istenlába ne dolgozzon nem nagyon szokott lenni. Na szóval mos olyan szipi-szupi hangulatom van. Figyeljetek csak majd mikor csütörtökön itt fogok szentségelni, hogy ki volt az az állat aki kitalálta, hogy fényesre nyalja a porfészket hahaha.

Mára ez

Nem okos

csak tokos ez a madár.

Tegnap ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy bizony nem az eszéért szeretjük, bár most ezt kompenzálandó folyamatosan szijjjázik a kalitban.

A mi kalitkánkon két ajtó van. Régen ketté volt osztva és madár lakta. Mióta Palkónk lelke már a szabad aratinga csapatokkal szárnyal egybe lettnyitva az egész Chilinek.  Viszont azóta is mindig a saját ajtaján engedjük ki, nincs ebben semmi tudatosság és jelentősége sincs szemernyi sem, megszokás csak. 

Tegnap úgy esett, hogy Istenlába nem a szokásos ajtót nyitotta meg a tollasnak, az meg egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Megvan ugyanis a szokott útvonal, saját ajtó megnyílik, madár páros lábbal kiugrik, majd megnyúlik, mint a koton és csőrrel a rácsba kapaszkodva megindul felfelé. A páros lábbal kiugrikig el is jutott, de onnan hiába nyúlt csak nem érte amit kellett... Így aztán visszament és megpróbálta bentről... :) Aztán megint kiugrás nézelődés minden irányban, morgolódás és vissza. 

Szegényt Bebe ekkor már megszánta, de valami oknál fogva sosem jön ki a tollas a kalitból ha van ott valaki (utána már játszik bárkivel), kijönni csak hozzám szokott, azonnal a fejemre ugorva fészkelni, vagy Vityához aki az ujján pörgeti, mint egy körhinta. Bárki más közelít inkább visszamegy. Így Bebe megmentési kisérlete hiába való volt és a végén kénytelen voltam én hős megmentővé válni, akkor már elég volt, hogy közelítettem és repült is a kis zseni.