Öreg Sam

Az a jó az öregedésbe (lófaszt, semmi jó nincs benne), hogy az ember egy idő után már nem lát az orráig, csak azon bőven túl. Így aztán ami elég közel van, mint például önnön tükörképe, annak túl sok jelentősége nincsen. Látom én, hogy ott az arcom, a részleteket meg inkább elképzelem.
Na, ma kiderült, hogy rohadt jó fantáziám van, igen kreatív a képzelőerőm, és egész szép emlékeket őrzök magamról. Mert ma, hogy, hogy nem úgy estek a földi fényviszonyok, hogy megláttam az arcom éles fényben, napsütésben a tükörben. Hát nem volt egy pozitív élmény. Hiszitek vagy nem, de én bizony ráncos vagyok. Mondhatnám, hogy halvány, alig mélyülő kis barázdáim vannak, mondhatnám..., de ti (már aki néha találkozik velem) nyilván már régóta tudjátok, hogy nekem ráncaim vannak = ráncos vagyok (mondjuk ennek még a hangzása is durva).
Szóval ma megláttam az arcom a napfényben fürdő tükörben. Egy ideig döbbent csendben néztem, majd közöltem Istenlábával, hogy néni lettem, ráncaim vannak és óóó ez borzalom. Ő mondjuk nem  tudta mire vélni ezt a pánikot, és közölte is velem a világ legtermészetesebb módján, hogy ő bizony mindezt tudja már egy ideje.
Most nem részletezem mennyire csúnyán teremtettem le, hogy erről engem elfelejtett tájékoztatni, pedig ha tudom akkor kentem volna rá békahájat, varjú belet... így meg már elkéstem mindenről, ó minő borzalom. Mondjuk azért elrohantam mindenféle ránctalanító Q10-ért, de mit segít az már rajtam... Istenlába szerint ez mind azért van mert állandóan vigyorgok/röhögök, mert hogy függőlegesen szaladgálnak a rohadék ráncok az arcomon. Viszont abban a pillanatban ahogy nem vigyorgok elmélyülnek a számat keretező árkok és megjelenik két csík a homlokom közepén. Na, most aztán rohadtul nem tudom mit is csináljak, mindenesetre egy kisebb vagyont hagytam a kence osztályon.
A gyerekeim egyébkén nem látják, hogy ráncos vagyok. Ebből persze csak annyi következik, hogy ezek vagy félnek tőlem (ami eléggé kizárt), vagy tök fölöslegesen dobtam ki azt a hetven rugót a múlt héten a szemüvegeikre. Bár, ha jobban belegondolok az is lehetséges, hogy sikerült igen udvarias, kedves, jó lelkű, füllentős gyermekeket nevelnünk.  Istenlába viszont nagyon boldog, hogy most már én is tudom a ráncaimat és képes még fel is emlegetni őket (hálából az eddigi ráncos, őszhajú bácsis megjegyzéseimért), de elég konkrét fenyegetésekkel ajándékoztam meg ha ezt sürgősen be nem fejezi. Szólt volna eddig (még időben), most már hallgasson örökre!