Az utolsó út együtt 2014.10.13-14

Az én anyukám a világ minden gondját magára vette. Ő volt a legönzetlenebb ember a világon akit valaha ismertem, és ezek nem csak frázisok. Soha életemben nem ismertem még egy ilyen embert aki minden helyzetben képes volt mindenkit maga elé helyezni, úgy hogy közben mindannyiunknak a maximumot adta, abból amit adhatott. Minden eltávozó családtagjáról napi szinten gondoskodott, hogy aztán képtelen legyen feldolgozni édasanyja elvesztését. Azt hiszem ebbe kicsit bele is betegedett, mert onnantól kissé keserű és szomorkás lett.   Imádott mesélni, minden este hét órakor felhívott és fél órán keresztül mesélt nekem olyan dolgokról amik egyáltalán nem érdekeltek, de most mindenem odaadnám ha felhívna  és mesélne. Az én anyukám imádott csavarogni, jönni-menni, boltos lányokkal beszélgetni, jó akció után kutatni, és be kell látni ezt mesteri szinten művelte . Az én anyukám gyakorlatilag többet tudott spórolni, mint amennyit megkeresett. Ismerte és szerette a környék összes boltos kislányát, patikusát, biztonsági őrét. Lehet, hogy ő volt az egyetlen a városban akinek a buszon az ellenőrök is a barátai voltak, az én anyukám a postás unokájának születését is örömmel osztotta meg velem.Rengeteget aggódott a baránőijért, sokat gondolt volt osztálytársakra, kollégákra, és a jó kis klinikás időkre.

Az én anyukám volt a legjobb nagymama, olyan nagymama volt amit sosem gondoltam volna a nagymamasága előtt , mert ugye az anyáknak mindig sok dolguk van, az anyák túlterheltek, de a nagymamák csodákat tesznek. Soha nem fogom elfelejteni azt  a fantasztikus belefelejtkezős boldogságot ahogy a gyerekeimmel játszott. Ahogy üveggolyóval gurigázott a földön ülve kinder figurákra, ahogy kártyázott, társasozott, vagy sakkozni tanult a gyerekektől.... Vityának ő volt a bölcsőde, aztán később ő csórta ki az oviból a hátam mögött még alvás előtt, hogy több időt lehessenek együtt. Ő vett neki új zenelejátszót az egész várost bejárva, mikor a tőlünk kapott kütyü  elveszett, hogy bajba ne kerüljön az unokája (ezt pár napja mesélte el a kisfiam.), ha unokáról volt szó akkor az anyukám, pont olyan csibész volt mint a gyerekek. Járta velük a Mandulást, Tettyét...., hozzánk költözött és unokázott mikor rámjött az utazgatás. Az én anyukám nem volt anyós, neki csak gyerekei voltak, és úgy  szeretett minket Bandit, Tündit, Csabit, engem, hogy abból ki nem derült volna ki az akit ő szült és ki az akit nem.

Az én anyukám végtelenül makacs volt. Hiába mondtuk neki, hogy túl  sovány és menjen orvoshoz, ezt már csak túl későn  tudtuk elérni nála. Az erőszakos rábeszélést azóta is bánom , mert azonnal szembesülnie kellett a letaglózó hírrel, hogy menthetetlen beteg. De ha mindezt akkor nem mondják meg neki, akkor nem tudtunk volna megbeszélni mindent, hogy mi hogy legyen, kinek kell szólni, hogy milyen zene szóljon a búcsúztatón. De előállt például azzal az ötlettel is, hogy italt szolgáljak fel a szertartás előtt, hogy jobb kedvetek legyen.

 Az elmúlt másfél hónap minden napját az anyukámmal töltöttem, hol vele nevettem, hol rajta, hol teljesen megdöbbentem, hol nagyon mérges voltam, hol vele sírtam, hol vigasztaltam. Esténként búcsúzóul megpusziltam a homlokát és ő megsimogatta a fejem...Aztán eljött a nap mikor én simogattam a fejét és fogtam a kezét... fogtam a kezét és az anyukám egyszercsak már egész máshol volt...

Szeretlek anya, és most fájdalmasan hiányzol, de igérem hogy talpra állok, és tudom, hogy mindig itt leszel velem.

Ági (búcsúbeszéd)