Néha

gondolkodom (azt is), de most azt akartam írni, hogy néha elgondolkodtat, hogy érdemes-e egyáltalán születésnapi elutazni, mert annyi megelőző macera van. Mert pl. rohadt jó lenne egy olyan férj (szerintem ilyen nem is létezik) aki kitalálja, megszervezi, elrendezi, elintézi, megveszi, feladja, kiadja, megkéri.... és nekem csak utazni kéne.
Na jó, persze a kitalálja részt pl. nagyon élvezem és már decemberben túl is vagyok rajta általában, merthogy leginkább a karácsonyi szünet ad nekem lehetőséget kitalálni. Egyéb alkalmakkor eluralkodik a zűr a fejemben. Így aztán az év első napjaiban már tudom, hogy hová, és le is fixálom a dolgot. A fedezet - eddig szerencsére - minden évben megteremtődött, mióta visszamentem gyesről, bár ehhez én a legkevésbé járulok hozzá a minimálbéremmel (de azért csak-csak), szóval az anyagi érdem mindenképp Istenlábát illeti (szív is eleget szerencsétlen).
Az utazást megelőző pár napot nagyon utálom. Ilyenkor jön az, hogy mindent el kell intézni, hogy anyimnak minden a legegyszerűbb legyen, ne neki kelljen boltból cipekedni ... Persze mindig esik egy verseny, vagy rendezvény is erre az időpontra, így azokat is előre el kell intézni, meg kell szervezni....
Mire eljutok odáig, hogy beszálljak az autóba már totál elegem van mindenből, és általában minimum száz kilométert kell megtenni ahhoz, hogy elkezdjen oldódni bennem a magam csomózta görcs. Még szerencse, hogy "csórók" vagyunk és nem "kell" külföldre utazgatnunk :) Persze az, hogy hová megyünk szinte a legmellékesebb ebben a történetben, a lényeg, hogy csak ketten megyünk. Az már csak hab a tortán, ha esetleg szép idő van és lehet fotózni, sétálni, kirándulni...

Már csak kettőt kell dolgozni menni (nekem, mert Istenlába most is dolgozik, meg tegnap is dolgozott)* és indulunk.

* ezt nem úgy kell érteni, hogy Istenlába így teremti meg életünk luxusait** és "maszekol", konkrétan ilyen kizsákmányoló munkahelye van, hogy egy délutános hét után simán jön egy szombat-vasárnap.

** kösz a fényképezőgépet (is)